Még mindig Mattheo Riddle szemszöge
Felérve Theodore már nem volt a szobában, így elővettem a levelet s gondolkozni kezdtem, hogy mit csináljak vele. Elolvassam vagy ne? Végül felnyitottam a lapot s láttam, ahogy a kék tinta a lapon egy-egy helyen elfolyt a könnycseppek miatt. Tehát Rebecca sírva írta meg ezt a levelet nekem.. akaratom ellenére a szemem az első szóra nézett, ami az volt, hogy "Mattheo".
Ezután már automatikusan végigszaladt a szemem az első soron, majd a másodikon, harmadikon és így tovább.
A levél:
Mattheo,
Nem tudom pontosan, hogy hogyan írjam le, amit már nagyon régóta elakarok mondani neked. Amikor veled vagyok egyszerűen nem vagyok képes a szemedbe nézni és elmondani neked, mert nagyon szégyellem magam. De nekem te vagy a legfontosabb. Észre sem vettem, amikor beléd szerettem. Annyira jó volt az elmúlt pár hónap veled, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna bele. Te voltál az aranyvérű Mardekáros herceg, aki teljesen tökéletes volt. Csak egy gond van a mi történetünkben, hogy én nem vagyok hercegnő. Én azok közé tartozok, akikről te hallani sem akarsz. Sosem értetted miért védtem annyira a mugliszületésűeket. Hát ezért. Mattheo, én nem vagyok aranyvérű. Mindig is sárvérű voltam, egy azok közül, akiket lenézel. Mostmár érted miért tettem fel olyan fura kérdéseket? Érted miért viselkedtem furán és miért veszekedtem veled annyit emiatt? Csak ez volt az oka, de erőm nem volt, hogy bevalljak neked mindent. Helyette inkább hazudtam a szüleimről is. Ha tehetném megváltoztatnám a múltat és jóvátennék mindent, de sajnos ennek már késő. Tudd, hogy nagyon szeretlek. Csak remélni tudom, hogy egyszer képes leszel megbocsátani és az igazi énemet is szeretni.
Olvasva ezeket a sorokat könny gyűlt a szemembe. Nem akartam sírni, de sikerült. Ezt nem tudom elhinni. Miért nem adta oda nekem ezt a levelet?!
Miért kellett ezt csinálnia?
Idegesen felálltam s fel alá sétáltam a szobámba, majd kirohantam az ajtón s Rebecca szobája felé tartottam.
Rebecca Bennett szemszöge
Éppen indulni készültem a Nagyterembe vacsorázni, amikor Mattheo-t vettem észre ahogy idegesen felém sétál a folyosón. Mi történhetett?
Megállt előttem szótlanul s szúrós tekintettel. Én értetlenül néztem rá, majd a keze megindult a zsebe felé s kivett egy papírt. Az.. az meg... a levelem?
Meglepődve bámultam a kezében levő levélre, majd ránéztem.
-Gyere velem. -ragadta meg a karomat s elkezdett húzni a folyosón.
-Mégis mit csinálsz?! Engedj el!-mondtam idegesen, majd elértünk a szobájukhoz. -Mattheo, azt mondtam engedj el!
-Rebecca, fejezd be. -mondta látszólag nyugodtan, majd bementünk a szobájába s becsukta az ajtót.
-Mégis mit képzelsz te magadról?!-kérdeztem idegesen.
-Ez mégis mi? És, hogyhogy idáig nem jutott el hozzám? -kérdezte Mattheo.
-Miért, talán érdekel? Elmondtam már mindent, amit beleírtam oda, de mégsem érdekelt téged. Hogyhogy most egyből érdekel?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-De mégis miért nem jutott el eddig hozzám?!-kérdezte idegesen.
-Mert értelmetlennek találtam odaadni neked, miután már mindent tudtál.-mondtam.
-Értelmetlennek?-kérdezte idegesen.
-Most mi zavar?! Hiszen mindent tudsz már, talán valami meglepetést okozott abban a levélben?-kérdeztem.
-Miért nem tudtad ezt elmondani nekem még akkor? Miért kellett ezt végigcsináljuk?!-kérdezte idegesen.
-Mert meghallgattál volna?! Csak kiabáltál velem, látni sem akartál.
Mi változott azóta?-kérdeztem.
-Linda is elolvasta, biztos még Astoria is. Csak én nem! Csak nekem nem adtad oda, Rebecca. -mondta.
-Merthogy ők véletlen olvasták el. Linda meg biztos kicsempészte a szobámból, mert gondolta, hogy úgyis eldobom majd, így odaadja neked. -mondtam.
Erre Mattheo egyet sóhajtott.
-Tönkretettél mindent. -mondta.
-Te tettél tönkre mindent, mert egyedül te nem vagy képes elfogadni engem így ahogy vagyok, Lindáék meg igen.-mondtam s idegesen otthagytam őt a szobámba s lementem a Nagyterembe vacsorázni.
Ott leültem Lindáék mellé.
-Ugye nem haragszol amiért odaadtam Mattheo-nak a leveledet?-kérdezte Linda.
-Dehogy. De mit vártál mi lesz ebből? Hogy Mattheo majd egyből megbocsát?-kérdeztem. -Nos, csak még egyet veszekedtünk.
-De akkor végül csak elolvasta. Amikor odaadtam neki azt mondta nem érdekli, ezekszerint mégis. -mosolygott Linda.
-Nem tudom. -mondtam s közben megpillantottam Mattheo-t besétálni a Nagyterembe. Leült kicsivel odébb annál, ahol mi ülünk. Szembenéztem vele, majd folytattam az evést.
-Mattheo, nézd ott jön Olivia. -kuncogott Blaise, erre Mattheo hátranézett.
-Szia. -köszönt mosolyogva Olivia.-Sajnálom a múltkorit, nem kellett volna miattam verekedned Noah-val.
Hogy mi?
-Te miatta verekedtél?!-kérdeztem idegesen Mattheo-ra nézve.
-Bármi közöd hozzá?-kérdezte Olivia tőlem.
-Elment az étvágyam. -mondtam s felálltam a helyemről s kimentem a teremből.
Mattheo csak szótlanul bámult maga elé.
Mattheo Riddle szemszöge
Valamiért rossz érzés volt, amikor Rebecca kiment a teremből. Azt akarom, hogy ne érdekeljen és hagyjam szenvedni, de valahol fáj is egyben, hogy így kell látnom. Miért vagyok ennyire hülye? Miért nem tudom egyszerűen elfelejteni s túllépni rajta?