Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

XCVI.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki ráül a hasamra, majd elterül rajtam, mire fájdalmasan nyitottam ki a szemem. Kazumi elvigyorodott, amikor meglátta, hogy sikeresen felébresztett, mire mosolyogva ültem fel a kezembe véve őt.
- Jó reggelt- mosolygott rám Madara, majd egy csókot nyomott a számra, amikor felé fordultam.
- Neked is. Mi volt ez az ébresztő?
- Nem tudom egyszerre mindkettőt szemmel tartani- védekezett azonnal, miközben az ölébe ültette Kodamát.- Túlságosan hiperaktívak.
- Na nem baj- legyintettem.- Mit csinálunk ma?
- Semmit.
- Hogyhogy semmit?- tátottam el a szám.
- A béketárgyalások csak holnap kezdődnek, úgyhogy ma adok magamnak egy szabadnapot- vont vállat.- Szeretnék veletek lenni egy kicsit.
Halványan elmosolyodtam, majd Kazumival együtt kisétáltam a konyhába, Madaráék pedig követtek minket. Az ikrek minden második lépés után elestek, de ott voltunk, hogy megfogjuk őket, így sikeresen megtették életük első 20 méteres sétáját.
Reggeli után eldöntöttük, hogy szarunk a világra és csak simán itthon maradunk, ami életünk legjobb döntése volt. Egész nap játszodtunk a kicsikkel és készségesen fogtuk a kezüket, amikor járni támadt kedvük. Még kicsit ügyetlenül tántorognak, mintha részegek lennének, de gyakorlás teszi a mestert. Ha jól belegondolok, eddig nem volt alkalmunk egész nap csak egyszerűen élvezni egymás társaságát, úgyhogy ez a nap kapóra jött mindannyiunknak. Jó volt Madarát a falu vezetője helyett egyszerű apának látni, aki a gyerekei minden lépésére figyel. Én is megfeledkeztem minden gondomról, hiszen lehetetlen a rossz dolgokra koncentrálni, amikor ezek ketten olyan aranyosan vigyorognak rám.
Estére engem és Madarát teljesen kicsináltak, ők viszont nem akartak lefeküdni. Ezért végső ötletként mesét mondtam nekik, bár nem voltam biztos benne, hogy értették is. De a lényeg, hogy bealudtak rajta, így kisétáltunk a nappaliba és leültünk egymás mellé.
- Holnap már indulnod is kell?- kérdeztem.
- Igen, jobb lenne minél előbb lerendezni a tárgyalásokat. Izunáék jönnek majd velem. Ti meglesztek?- simította meg az arcom, mire elmosolyodtam és az ölébe ültem.
- Persze, majd sétálgatok velük- legyintettem, mire elnevette magát és hosszasan megcsókolt.
- Nem szeretnélek pont most itthagyni, de nem tehetek mást. Sajnálom- motyogta, miközben homlokát az enyémnek támasztotta.
- Ne viccelj, ezt muszáj. Csak nekem aztán állj a sarkadra és ijessz rá a többiekre- mosolyodtam el.
- Ne aggódj, eleve félnek tőlem. Én vagyok Uchiha Madara.
Erre a kijelentésére csak megforgattam a szemem és megcsókoltam. A derekamat átkarolva csókolt vissza és szorosan magához húzott.

Másnap délután útnak indultak, miután legalább fél óráig búcsúzkodott tőlünk otthon.
- Menj már, Tobirama le fogja ordítani a fejed, ha elkésel- nevettem el magam, amikor legalább századjára csókolt meg.
- Jó, jó! De tudod, milyen nehéz itthagyni titeket?- kérdezte keserűen mosolyogva, mire fél kézzel átöleltem a nyákát.
Nyomott egy puszit a fejemre, majd átadta nekem Kodamát és adott az ikreknek egy-egy puszit. Én is kaptam még egy csókot tőle, majd elindult.
Az ikrekkel együtt anyámhoz mentem, kíváncsi voltam, hogy mit csinál a kis Ryo. Amikor beléptünk a nappaliba, anyám pont altatni próbálta, de nem sikerült neki.
- Cserélünk?- kérdeztem mosolyogva.
- Hogyne, már alig vártam, hogy lássam ezt a két kis angyalt!
Nevetve elvettem tőle Ryot, aki azonnal nyöszörögni kezdett a kezemben, miközben anyám felkapta az ikreket és kedvesen beszélni kezdett hozzájuk. Ők csak vigyorogtak minden szavára, tök mindegy, hogy mit mondott. Közben valamennyire sikerült megnyugtatnom Ryot és magamhoz öleltem, hátha el tud aludni a karjaimban.
- Megnézem Hashiramát- mondtam hirtelen és már indultam is az ajtó felé.
- Őt is viszed?- kiáltott utánam anyám.
- Igen, eddig fel kellett ébrednie- válaszoltam, majd kiléptem az ajtón.- Örülni fognak egymásnak...
Ahogy a kórház felé sétáltam, szembejött velem Jin és Asami, és mosolyogva álltak meg előttem.
- Sensei, ez a te kisbabád?- kérdezte Asami olvadozva.
- Nem, ő a bátyám kisfia. Az én gyerekeimre most anyám vigyáz.
- Na és sensei... hogy vagy?- kérdezte Jin félve pillantva rám.
- Jól, viszonylag- húztam el a szám, majd a párosukra pillantottam- Na és ti? Csak nem randiztok?
- M-mi? Dehogyis...- pirultak el azonnal mindketten.
- Aha, persze- forgattam meg a szemem.- Nekem mennem kell, sziasztok!
- Továbbra is a senseiünk maradsz, ugye?- kérdezte Asami reménykedve, mire döbbenten pillantottam rá.
- Igazából nem tudom. De ha szeretnétek, akkor talán beszélhetek erről a Hokagéval- gondolkoztam el, erősen kiemelve a Hokage szót, mire a gyerekek elnevették magukat.
- Légyszi, kérd meg, hogy maradj velünk! Csak még egy kicsit.
- Még szeretnénk edzeni veled!- kérleltek mindketten, mire elmosolyodtam.
- Meglátom mit tehetek...
Boldogan intettek nekem, majd továbbhaladtak. A kórházba érve megkerestem a bátyám kórtermét, majd reménykedve, hogy végre felébredt, besétáltam az ajtón.
- Amaterasu?- ült fel a bátyám meglepetten.- Örülök, hogy jól vagy.
- Én igen, de...- kezdtem halkan.
- Tudom, beszéltem Tobiramával, mielőtt elmentek- szakított félbe.
Odasétáltam hozzá és Ryoval a kezemben leültem az ágya szélére. Majd a kezébe adtam a kisfiút, aki nyöszörögni kezdett, de az apja kezeiben azonnal elhallgatott.
- És... hogy vagy?- kérdeztem előre félve a válaszától.
- Megviselt, de... nem azért hozott áldozatot, hogy én most összezuhanjak. Mito is azt szeretné, hogy teljes mértékben Ryo mellett legyek. Nem szenvedhet hiányt semmiben- mondta végig Ryot nézve, aki lehunyta a szemeit és végre álomba merült.- De még mindig nem tudom, hogy mihez kezdek nélküle...
- Én itt vagyok, ha segítség kell. Van egy kis tapasztalatom a gyerekekkel- mosolyodtam el halványan.
- Na igen...- nevetett fel halkan.- Ők ugye jól vannak?
- Igen. Bár most lehet, ha kikérik maguknak, hogy otthagytam őket anyámnál minden szó nélkül- húztam el a szám.
Hashirama elmosolyodott, majd tekintete újra Ryora vándorolt.
- Itthagyom egy kicsit, jó?- álltam fel.- Majd visszajövök érte.
- Köszönöm- nézett mélyen a szemembe.
Mosolyogva elhagytam a helyiséget, majd elindultam kifelé a kórház folyosóin.
- Amaterasu!- hallottam meg a nevem, de nem láttam senkit.
- Öhm... igen? Ki az?- kérdeztem bizonytalanul.
- Hunyd le a szemed!- hallottam meg újra a hangot.
Összeráncoltam a szemöldököm, de végül megtettem, amit kért. Ekkor egy üres térben találtam magam és megjelent előttem egy öreg, fehér ruhás férfi.