Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

LVI.

Reggel Madara ragaszkodott hozzá, hogy bekösse a sebem, mert szerinte túlságosan elhanyagoltam.
- Még a végén valami bajod lesz- szidott le, miközben a lábamra tekerte a fáslit.
- Dehogy lesz- forgattam meg a szemeimet.
Miután Madara végzett a sebem ellátásával a derekamnál fogva magához húzott és hosszasan megcsókolt.
- Tegnap nem volt alkalmam ezt elmondani, de nagyon örülök, hogy nem lett bajod. Nem tudom mit csinálnék most nélküled...- nézett mélyen a szemembe, mire halványan elmosolyodtam.
- Anyádnak igaza volt tegnap, ma ugyanúgy kell végezned a dolgod, mint ezelőtt.
- Tudom, de rossz lesz egyedül...- sóhajtott fel, mire szorosan megöleltem.
- Ma Tobirama mellett kell lennem. Bele se merek gondolni, mit élhetett át eddig.
- Megértem. Majd este találkozunk- adott egy utolsó csókot, majd mindketten elindultunk.
Én a régi házamhoz mentem, mert erős volt a gyanum, hogy ott fogom találni a bátyámat. És igazam is lett, Tobirama anyám társaságában ült az étkezőasztalnál, amikor megérkeztem.
- Jó reggelt!- léptem be a helyiségbe és egyenesen Tobiramához sétáltam.- Hogy vagy?
- Segítened kell nekem- kezdte azonnal és a vállaimat megragadva szembefordított magával.
- Ez csak természetes, de... mire gondolsz pontosan?
- Majd elmesélem az edzőtéren.
- Ma is edzeni akarsz? Mert én megértem, ha nem. A mait simán napolhatjuk.
- Semmi szükség rá- mondta Tobirama határozottan és elindult kifelé.
Gyorsan intettem egyet anyámnak és a bátyám után rohantam, majd együtt haladtunk az edzőtér felé. Amikor odaértünk, leültünk egymással szemben a fűbe és Tobirama izgatott magyarázásba kezdett.
- Nézd, az éjjel rájöttem valamire.
- Igen?- vontam fel a szemöldököm.
- Vissza fogom hozni Izunát- jelentette ki magabiztosan.
- És mégis hogy? Nem akarom letörni a lelkesedésed, de én erre nem látok sok esélyt...
- Még én se tudok konkrét megoldást, de nem fogom feladni. Addig küzdök ameddig létre nem tudok hozni egy jutsut, amivel visszahozhatom őt.
- Egy jutsut?- pislogtam értetlenül.
- Igen. Már van egy technikám, az Edo Tensei. De az még nem tökéletes és nem ilyen célra terveztem. Azt akarom továbbfejleszteni, ameddig meg nem lelem azt a jutsut, amit keresek.
- Értem... Hát ha bármiben tudunk segíteni, csak szólj- mosolyogtam rá.
- Köszönöm- mosolyodott el halványan.
- De már tudom is, hogy első lépésként mivel segíthetnék- pattantam fel a földről, mire furán nézett rám.- Én csapnivaló vagyok a jutsuk fejlesztésében, ezt te is tudod. De hagyjuk a mai edzést és akkor te egész nap csinálhatod azt a... valamit.
- Biztos?
- Persze, ez fontosabb, mint az edzésem- mosolyogtam rá biztatóan, majd egy gyors ölelés után elindultam vissza a faluba.
- Hé!
- Na mondd, Kilencfarkú!
- Annak ellenére, hogy hanyagolsz emiatt, ez jó döntés volt.
- Azta! A gyűlölettel teli rókának vannak érzései?
- Dehogy, csak azt mondtam jól döntöttél, amikor a bátyádat helyezted előtérbe.
- Hát köszi, azt hiszem. Még mindig nem árulod el a neved? A másik bijuu nevét már rég tudjuk...
- Attól még, hogy ő egy könnyen szelidíthető kiscica, ez rám nem igaz.
- Ezt nem is feltételeztem.
- A nevem Kurama. Bár fogalmam sincs mit számít ez...
- Nem szeretem, amikor az emberek úgy ismernek, hogy "a Hokage felesége". Jobb érzés, amikor azért szeretnek és azért kedvesek velem, aki vagyok. Gondoltam ezzel te is így vagy.
- Ezt hogy érted?
- Még ha mindenki úgy is tartja számon, hogy te a Kilencfarkú rókadémon vagy, én tudom, hogy több vagy ennél. Meglátod, egyszer jóban leszünk, Kurama.
- Felesleges rád pazarolnom az időmet...- morogta, mire azonnal szertefoszlottak gondolataim.
- Felesleges egy francot, te is tudod, hogy igazam van...- motyogtam, de erre nem érkezett semmilyen reakció.
Amikor beléptem Madara irodájába, nem kis meglepetést okoztam neki.
- Hát te? Történt valami a bátyáddal?- kérdezte, miközben közelebb lépet hozzám.
- A fejébe vette, hogy tovább fejleszti az egyik jutsuját és visszahozza Izunát. Szóval mondtam, hogy a mai edzést halasszuk és inkább dolgozzon azzal.
- Szerinted sikerül neki?- csillantak fel Madara szemei.
- Hát... nem akarok hamis reményeket ébreszteni benned, de eddig ha a bátyám valamit a fejébe vett, azt meg is csinálta. Nekünk csak hagynunk kell őt dolgozni, és remélni a legjobbakat.
- Addig te segítesz nekem, ugye?- kérdezte tőlem, mire körbenéztem az irodában.
Papírok és orbitális káosz mindenhol. Szinte gondoltam.
- Még szép- mosolyodtam el és azonnal munkához láttunk.