Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

LIX.

- Nem hiszem el, hogy elzavartak!- bosszankodott még mindig Madara az irodában ülve.
- Lépj túl rajta. Biztos kettesben akartak maradni egy időre- intettem csendre már sokadjára.
- De az én öcsém...
- Na jó- sóhajtottam fel fáradtan és a tevékenységét megszakítva az ölébe ültem.- Vizualizáld, hogy engem megölnek és...
- Drágám, én ilyeneket nem akarok elképzelni.
- Ne szólj bele. Szóval tegyük fel, hogy valaki megöl, aztán Tobirama feltámaszt ezzel a jutsuval. Te mit csinálnál?
- Minden percet veled akarnék tölteni- vágta rá mosolyogva.
- Pontosan. Szóval csak érezd át a bátyám problémáját és lépj túl rajta. Ha még sokáig dühöngsz éjfélig se leszünk kész ezzel a sok szarral.
- Sokkal szívesebben csinálnék valami mást- pillantott rám perverz mosollyal és kezét végigsimította a combomon.
- Hidd el, én is. De csak, ha végeztél a dolgoddal- pattantam fel az öléből.
- Ne már! A bátyádék eddig nagyban hemperegnek az ágyban, nekem meg itt kell gubbasztanom!- morogta, miközben újra beletemetkezett a munkájába.
Erre inkább nem reagáltam semmit, csak elé raktam egy újabb papírköteget, igyekezve figyelmen kívül hagyva a haldoklását.
- Meg fogok bolondulni az ilyenektől...- nyöszörögte fáradtan a nap végén, mire sikerült mindennel végeznie.
- Azt nem hagyom- nyújtottam felé a kezem.
Azonnal elfogadta és elindultunk haza, de különös érzés kerített hatalmába útközben. Madarára pillantottam, de ő csak sétált előre.
- Te nem érzel semmi furcsát?- kérdeztem halkan.
- Mire gondolsz? Megint ellenség?
- Nem hiszem, csak valami... á, mindegy. Már elmúlt- legyintettem, mire furán nézett rám.
- Mi múlt el?
- Az az érzés- magyaráztam, de nem igazán értett, bár tulajdonképpen én se értettem ezt az egészet.- Nem számít, csak éreztem valami furcsát.
- De mit?
- Nem tudom elmagyarázni. De talán...- gondolkoztam el, majd tágra nyílt szemekkel csaptam a homlokomra.- Menj előre!
- Mi?
- Menj haza, majd én is megyek. Sietek!- intettem egyet és már sietősen el is rohantam.
- Amaterasu!- hallottam meg Madara hangját, de végül nem jött utánam.
Sietősen futottam az épület felé, de ahová igyekeztem, már nem volt nyitva.
- Na ne, miért zárt már be?- kérdeztem a fejemet fogva, aztán sóhajtva hazaindultam.
Illetve indultam volna, ugyanis hirtelen valaki felém dobott egy kunait. Gyermeki könnyedséggel tértem ki előle és azonnal a támadó felé küldtem a jégkristályaimat. Az egyik egyenesen a lábába fúródott és mozgásképtelenné tette. Ahogy ránéztem a támadóra, egyből felismertem. Az egyik tag volt abból a bandából, akik végeztek Izunával.
Már támadásra készültem, amikor Madara mellém ugrott.
- Még szerencse, hogy észrevettem őket- sóhajtott fel.- Hanem most egyedül lennél.
- Nem lesz baj- mosolyodtam el magabiztosan.
- Megkapjátok, ami Izunáért jár nektek- aktiválta a Sharinganját, mire gyorsan megragadtam a kezét.
- Várj, a falu közepén vagyunk. Itt nem harcolhatunk.
- Igaz, vezzesük el őket Konoha széléhez.
Bólintottam egyet, majd mindketten elindultunk, az ellenség tagjai pedig egytől-egyik követtek. Amikor sikerült kiérnünk a falun kívülre, szembefordultunk velük.
- Amaterasu, mutassuk meg nekik!
Mosolyogva engedtem szabadjára Kurama vészjósló chakráját, mire a támadóink elléggé megszeppentek. Először arra a tagra csaptam le, akit az előbb megsebesítettem a jégtechnikámmal. Elég volt neki egy közepes széllökés, máris kifeküdt. Erre a társaság négy tagja a magasba emelte a kezeit.
- Megadom magam!- kiáltották egyszerre.
- Nincs kegyelem azoknak, akik megtámadják a falut és a családom- mondta Madara komoran.
- Ő az enyém!- hallottam meg Tobirama hangját, aki teljes erejéből lecsapott Izuna gyilkosára.
Egy pillanatra sem akartuk leállítani, hagytuk, hogy azt tegye vele, amit akar.
- Kuramával elintézzük azt a kettőt- muttattam a két jobb szélsőre, majd azonnal elindultam feléjük.
Ijedtségükben fejvesztve akartak elmenekülni, de ebben az állapotban sokkal gyorsabbá váltam és egy pillanat alatt eléjük ugrottam. Aztán mindkettőjükön átdöftem egy jégcsapot, ügyelve arra, hogy ne érjen létfontosságú szervet.
- Sokkal szilárdabbak a jégkristályaim. A te műved, igaz?
- Még szép! És ez csak egy dolog a sok közül, amire képes vagyok.
- Szuper vagy, Kurama!
- Tudom- jelentette ki magabiztosan.
- Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem- vakarta a fejét Madara, miközben a két kiütött tagra bámult.
- Ezek sem kelnek fel egyhamar- mutattam az én két ellenfelemre.
- Tobirama, nálad... mi újság...?- halkultam el a végére.
Tobiramának kicsi kellett, hogy elvágja az alak torkát azzal a karddal, ami Izuna vesztét okozta napokkal korábban. Végül csak beleszúrta a tag combjába, oda, ahová én is kaptam a kardszúrást, csak ő sokkal mélyebbre benyomta a kardot.
- Na jól van, Senju, először is, hogy kerülsz te ide? Másodszor, hol van az öcsém? És látod te, mit csináltál vele? Mindjárt elvérzik.
- Érzékeltem a chakráját, ezért idejöttem, Izuna nálam van- fordult felénk, majd a földön fekvőre pillantott.- Ő pedig csak azt kapta, amit megérdemelt. De ha meg akarsz büntetni...
- Csak hülyültem, Tobirama, jól csináltad ezt- tartotta fel a kezét, mire a bátyám belecsapott.
- Már kezdtem azt hinni, hogy aggódsz azért a tagért- sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Nem vagyok hülye!
Gyorsan elvittük a hat sérültet a kórházba és Madara őröket rendelt melléjük, hogy amint magukhoz térnek (ami azért kicsit messze van), börtönbe vihessék őket. Hazaérve mindketten bevetettük magunkat az ágyba, én Madara mellkasára hajtottam a fejem.
- Amúgy... miért rohantál el?- kérdezte hirtelen.
- Csak... venni akartam valamit. Majd holnap elmagyarázom- legyintettem, majd felpillantottam rá.- De megegyeztünk valamiben.
- Ne aggódj, nem felejtettem el- suttogta és teljesen magára húzott, majd belemarkolt a fenekembe.