Amaterasu (Uchiha Madara ff.)

II.

- Tisztára rabszolgahajcsárok vagytok!- kiáltottam miközben kifulladva lehuppantam a földre.
Mindhárman aggódva bámultak rám.
- Mára ennyi elég lesz- mondta Tobirama.
- Ez az...- sóhajtottam.
Kis hisztizés után elértem, hogy Hashirama a hátán cipeljen vissza. Még nem tanítottak semmi komolyabb dolgot, de már az egyszerű fegyverhasználat megtanulása is ennyire lefárasztott. Nemhiába érzem úgy, hogy a harc nem nekem való.
- Nem fogod bírni- jelentette ki Tobirama.
- Szerintem se- mondtam.- De nincs más választásom.
- Valahogy biztos meg lehetne győzni apánkat...
- Inkább meg se próbáld!- szóltam rá.- Egyikőtök se! Nem akarok még több bajt.
- De ezt nem hagyhatom annyiban...- dühöngött Hashirama.
- De igen. Kérlek ne szállj szembe vele!
- Tudod, hogy miattad bármit megtennék.
- Ahogy mi is!- szólt Itama.
- Tudom, éppen ezért én kérlek rá, hogy ne tegyetek semmit. Nem kell még több konfliktus.
Nemsokára hazaértünk. A fiúk elvonultak a szobájukba, bizonyára nekik is kell egy kis idő, hogy elfogadják a helyzetet. Főleg Hashiramának, hiszen ő már tizenkilenc éves, mégis szó nélkül el kell fogadnia apánk döntését. Én pedig megtartva régi szokásomat, megkerestem anyámat és segítettem neki, amiben lehetett. Ma szokatlanul hallgatag volt, de persze tudtam, hogy miért.
Amikor a konyhában tevékenykedtünk és végre teljesen magunkra maradtunk, megszólaltam.
- Anya, én félek!- mondtam halkan.
- Tudom. De te különleges vagy, ezért meg kell tenned mindent, amit lehet a klánért- magyarázta.
Lesütöttem a szemem, de közben észrevettem egy könnycseppet, ami lefolyt anyám arcán.
- A harcok egyre kegyetlenebbek és véresebbek lesznek a Senju és az Uchiha klán között. Ezért mindent be kell vetnünk, hogy megvédjük a klánunk becsületét és hírnevét. Mi nők eddig csak a háttérből támugattuk a férfiakat. Számodra elérkezett az idő, hogy kilépj a fényre- mondta, majd felém fordult.- Ne hozz szégyent a családunkra.
- Értettem...- szóltam halkan.
Miután elvégeztem a dolgom, Tobirama keresésére indultam. Lassan ballagtam el a szobájáig és bekopogtam.
- Gyere!- hallottam meg a hangját, mire beléptem.
Amikor meglátott, meglepetten sétált oda hozzám.
- Mi történt?- kérdezte látva az arckifejezésem.
- Semmi komoly, én csak... meg szeretném kérdezni, hogy milyen egy háború. Még sosem láttam, és kicsit tartok a látványától...
- Az biztos, hogy minden képzeletedet felülmúlja. A legjobb, amit tehetsz, ha mindig előre haladsz és nem veszel el a részletekben.
- Miféle részletekben?- kérdeztem, de Tobirama nem szívesen válaszolt.- Ki vele!
- Sérült és halott emberek mindenhol, amerre csak a szemed ellát. Manapság még az is előfordul, hogy olyan holttesteket találunk a harcmezőn, akik több csatával ezelőtt kerültek oda. Az Uchihák pedig ismertek a kegyetlenségükről, úgyhogy ne lepődj meg semmin. Bármi megtörténhet odakint- világosított fel.
Szótlanul álltam vele szemben, olyan érzésem volt, mintha valami belülről folytogatott volna.
- Én ezt nem akarom!- kiáltottam fel reményvesztetten.
Tobirama azonnal magához ölelt és csitítani kezdett.
- Shh... még a végén meghallja valaki- emlékeztetett, mire visszafolytottam a sírásomat.
Csak csendben könnyeztem, miközben a bátyám folyamatosan vígasztalni próbált.
- Mondtam már, hogy én megvédelek.
- Nem koncentrálhatsz rám folyamatosan. Neked is harcolnod kell- néztem rá szomorúan.- A legjobb, amit tehetsz, ha rendesen felkészítesz a háborúra.
- Ha ezt szeretnéd...
- Nem igazán tehetek mást.