NCT oneshots

Nomin

Jeno:

Jaemin már egy jó ideje nagyon furcsán viselkedik. Nem a szokásos vidám önmaga. Hiába kérdezem meg tőle mindig, hogy mi a baja, csak annyit mond, hogy fáradt és rossz napja van. Már lassan két hete minden napja rossz és nem mondja el miért, pedig én lennék a az úgynevezett barátja. Most is hazafele tartunk a próbáról és Jaemin még mindig ugyanolyan, mint eddig. Út közben mind beszélgettünk, de ő alig szólalt meg, pedig eddig ő volt az egyik leghangosabb. A dormba érve is egyből ment a szobánk felé, mire csak sóhajtottam.

-Jeno-hyung mi a baj vele?-mutatott a maknae, Jaemin távolodó alakja felé.

-Bárcsak tudnám Jisung. Bárcsak tudnám.-sóhajtottam még egyet.

-Már napok óta ilyen. Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de hiányzik a régi hyung.

-Nekem is, de ne aggódj. Beszélek vele.-mondtam eltökélten és a szoba felé vettem az irányt. Mikor oda értem lassan benyitottam, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Jaemin ott feküdt az ágyon az oldalára fordulva egy hatalmas takaróval nyakig betakarózva.

-Jaemin. Mi a baj?-ültem le az ágya szélére, a kezem, pedig óvatosan hátára tettem.

-Semmi baj. Ne aggódj. Csak fáradt vagyok-már megint ez a kifogás.

-Ne hazudj nekem. Ilyen vagy már lassan két hete. Komolyan aggódom érted. Kérlek beszélj velem és ne fojts mindent magadba.-feküdtem le mellé, dereka köré fontam a karjaimat és próbáltam annyira szorosan magamhoz húzni, amennyire a körülötte lévő takaró engedte.

-Nem tudom mi a baj.-hallottam meg fájdalmas halk suttogását-Tényleg nem tudom.

-De akkor mit érzel?-kérdeztem reményvesztetten. Segíteni akarok neki, de így nem tudok.

-Minden fáj. Szomorúnak érzem magam minden ok nélkül. Nincsen semmihez sem kedvem se erőm. Annyira tompa vagyok, de nem tudom rávenni magam semmire és ez kezd nagyon fárasztó lenni. A mellkasom is folyamatosan szorít. Néha olyan, mintha megfulladnék. Nem akarom ezt Jeno.-kezdett el sírni, mire csak még szorosabban öleltem magamhoz.

-Miért nem szóltál hamarabb?

-Nem akartam, hogy aggódj. Megvannak a saját bajaid. Nincs szükséged még egy nyűgre.

-Jaemin. Nem vagy nyűg. Sosem gondolnék így rád. Nagyon is érdekel, hogy mi van veled. A többiek is nagyon aggódnak érted.-mondtam neki mindezt tiszta aggodalomból.

-Sajnálom-suttogta szomorúan.

-Ne kérj bocsánatot kérlek. Csak ígérd meg, hogy beszélsz velünk, vagy, ha nem is mindenkivel, akkor legalább velem.-végre felém fordult, de a kisírt szemének a látványa összetörte a szívem.

-Mi a baj velem Jeno? Miért érzem ezt?-temette el fejét mellkasomba.

-Nem tudom Jaemin. Annyira szeretnék segíteni rajtad.-simogattam puha haját, hátha ezzel elérek valamit és elkezdi jobban érezni magát. Ekkor eszembe jutott valami, ami tudtam, hogy nem fog tetszeni neki, de jelenleg ezt találtam az egyetlen megoldásnak.-Kicsim. Amikor csatlakoztam az SM-hez azt mondták, hogy van itt pszichológus.

-Nem megyek oda. Nem vagyok beteg.-ellenkezett egyből.

-Senki sem mondta, hogy beteg vagy, de a te lelkednek is jobb lenne, ha beszélnél egy szakemberrel, arról, hogy mit érzel és én is nyugodtabb lennék, ha hallanám, hogy ő mit mondd.-magyaráztam neki nyugodt hangnembem.-Holnap, amúgy is pihenő napunk van.

-Nem is tudom....

-Kérlek.-könyörögtem neki, mire elhúzódott a mellkasomtól, hogy rám tudjon nézni.

-Megpróbálom.

-Köszönöm. Szeretlek.-mosolyogtam, majd nyomtam egy lágy csókot ajkaira.

-Én is szeretlek-érintette össze homlokunkat. Remélem holnapra nem fogja meggondolni magát.

/Másnap/

-Azok alapján, amit hallottam tőled, arra jutottam, hogy ezek a súlyos szorongás és enyhe depresszió tünetei. Jó, hogy még így az elején idejöttetek, mert ez az idő múlásával súlyosbodhatott volna. Ezek az idoloknál elég jellemző mentális betegsésgek.-mondta nekünk a tudnivalókat a pszichológus.
Valamilyen szinten számítottam, hogy, arra jut, hogy Jaemin depressziós, mégis nagyon szíven ütött a dolog.

-És most mi a teendőnk?-kérdeztem, mintha én lennék az anyja.

-Először is fontos, hogy rendszeresen járjon ide hozzám, különösen, akkor, ha rosszul érzi magát.-nézett Jaeminre, aki csak bólogatott.-A másik fontos dolog az, hogy szemmel legyen tartva és beszélgessetek vele, ha nincs jól, de ahhoz az kell, hogy Jaemin se fojtsa magába az érzéseit.

-Értettük. Köszönöm, hogy időt szánt ránk.-mondtam, majd mindketten elköszöntünk és elindultunk haza.
Útközben egyikünk sem beszélt. Jaemin mostanában eleve sem szokott, én, pedig az orvos szavain gondolkodtam. Oldalra fordultam és ránéztem mellettem lépkedő páromra, aki lesütött szemmel haladt.
Némám megfogtam a kezét, hogy valamennyi komfort érzetet adjak neki és az sem érdekelt, ha valaki meglátja. Jaemin túl fontos nekem. Így mentünk tovább.

Mikor visszaértünk szerencsére nem volt otthon senki. A többiek elmentek a városba kikapcsolódni, de mi nem mentünk, arra hivatkozva, hogy szeretnénk kettesben lenni. Jaemin nem akarta, hogy megtudják hova is megyünk.
Bementünk a nappaliba, ahol én leültem, de Jaemin csak állt és nézett, mint egy elveszett kisgyerek. Sóhajtottam, majd az ölembe húztam. Autómatikusan fonta karjait nyakam köré, én, pedig a derekát öleltem át. Arcát a nyakhajlatomba temette és most ebben a helyzetben éreztem meg forró könnyeit a nyakamon.

-Nana. Kérlek ne sírj. Utálom, ha szomorú vagy.-simogattam hátát, miközben apró puszikat hintettem nyakára.

-Ne mondd el a többieknek. Nem akarom, hogy tudjanak erről. Nem akarom, hogy rajtad kívül más ismerje ezt az oldalamat, sőt én is szeretném ezt az énem elfelejteni.-szipogott.

-Megígérem, hogy nem szólok nekik.-suttogtam nyakába.-Mit tehetek, azért, hogy jobban legyél? Mitől éreznéd jobban magad?

-Nem kell tenned semmit. Csak legyél itt és szeress. Ez bőven elég.

-Ezt tudom teljesíteni. Nagyon szeretlek, ezt sose feledd.

-Tudom és hálás vagyok ezért.-húzódott el tőlem és láttam, ahogy egy könnycsepp lecsúszik szép arcán. Gyorsan megragadtam az alkalmat és letöröltem.

-Mindig itt leszek neked rendben?-döntöttem homlokomat az övének.

-Köszönöm.-suttogta ajkaimra, majd összeérintette a párnáinkat.
Nem tudom milyen lesz Jaemin holnap és azután, de az biztos, hogy mindig vigyázni fogok rá.