Aggódom. Nagyon aggódok Taeyong miatt. Megvan rá minden okom. Rengeteg nyomás éri mostanság, mivel az NCT 127-nek most több száma is kijött, különböző műsorokba is részt kell venniük. Tehát stressz és megfelelési kényszer mindenhol. És ki van ezeknek a legjobban kitéve? Természetesen a leader. Taeyong. Tudom milyen Taeyong, ismerem már és annak ellenére, hogy ő mindig erősnek és karizmatikusnak tűnik, attól még a valóság az teljesen más. Csak nem szereti kimutatni a gyengeségeit, nem akarja, hogy aggódjanak érte a tagok. Nekem is csak nagyon nehezen nyílik meg. Félek, hogy bekövetkezik, hogy beleroppan ebbe a nyomásba. Már egyszer megtörtént...
-Nem vagyok éhes Ten, ne aggódj-mosolygott rám, de tudtam, hogy ez megint egy hamis mosoly, amit mostanában látok tőle.
-Ne hazudj-mondtam ridegen, mire nagyon meglepődött.-Látom, hogy valami nincs rendben.
-Minden rendben van.-szűkszavúan válaszolt.
-Ugyan már, Taeyong. Ezt még te sem hiszed el. Nézz magadra. Csont és bőr vagy, hatalmas karikák vannak a szemed alatt és olyan sápadt vagy, mint egy szellem.-magyaráztam. A hangom dühösnek tűnhetett, de nem hyungra voltam dühös, hanem magamra, amiért nem tudok neki segíteni.
-Sajnálom.-hajtotta le bűnbánóan a fejét. Felkeltem és szorosam megöleltem.
-Ne kérj bocsánatot. Beszélj velem. Nem tudod elképzelni, hogy én mit érzek. Mennyire féltelek. Tudom mennyi nyomás van rajtad, de nem kell ezeket egyedül cipelned. Itt vagyok. Bármi van én melletted állok. Beszélj velem, kérlek hyung-nyugtatgattam. Megéreztem, ahogy derekam köré fonja a karjait és közelebb húz magához.
-Olyan nehéz Ten. Néha csak azt akarom, hogy vége legyen. Van olyan pillanat, amikor azt érzem, hogy nem tudok tovább küzdeni. Van, mikor fel akarom adni, de mindig eszembe jut a csapat és, hogy mennyi mindent elértünk már együtt. Nem akarom, hogy úgy kellejen látniuk a többieknek, mint egy testi lelki romhalmazt. Szörnyű leader vagyok...-kezdett el keservesen sírni.
-Ez nem igaz Taeyong. Fantasztikus leader vagy. Olyan, akire mindig számíthatunk és aki egyben tart minket. Ne emézd magad kérlek. Tökéletes vagy, úgy ahogy vagy.-temettel bele arcomat vörös hajába.
-Köszönöm Ten. Szeretlek és boldog vagyok, hogy itt vagy velem.-motyogta pólómba.
-Ez természetes, Tae. Én is szeretlek. Kérlek ne tedd ezt magaddal. Nem akarom látni, hogy szenvedsz.
-Megígérem
Bármennyire is hétköznapinak tűnik az, hogy egy ember eszik, van olyan akikné ez felér egy hosszan tartó, szörnyű kínzással. Ezt nekem is észre kellett vennem, amikor megpróbáltam rávenni Taeyongot, arra, hogy egyen. Ha pedig végre sikerült valamennyi ételt beletömnöm, akkor meg, arra kellett figyelnem, hogy ne ürítse ki gyomra tartalmát egyből. Az elején nehéz volt, de szerencsére napról napra javult a helyzet és Tae is egyre jobban nézett ki. A bőrének végre volt valami színe és a karjai sem olyanok voltal, mint a pálcikák. A karjai... Olyan dolgokat tudtam meg Taeyongról, amiket soha nem gondoltam volna. Köztük azt is, hogy mindenért magát hibáztatta és nem csak fejben bántotta magát, hanem fizikailag is. Rengeteg vágás volt a karján és a lábán. Borzalmas bűntudatom lett. Miért nem vettem észre, mikor mindig látom őt. Mióta tarthat ez? Sokat kellett vele vitatkoznom, de szerencsére túl jutottunk ezeken a nehézségeken.../
Legalábbis ezt hittem, viszont Taeyongnak kezdenek visszatérni az egézségetelen szokásai. Ma mikor hazaérnek beszélek vele. Ott feküdtem az ágyunkba és azon gondolkodtam, hogy mit is fogok neki mondani. Gondolataimból a keresett személy mély hangja szakított ki.
-Szia Ten-mosolygott mostmár szürke hajú párom, amitől nekem is jobb kedvem lett, de eszembe jutott, hogy most komolynak kell lennem.
-Hyung, beszélnünk kell rólad.-mondtam határozottan, mire megfeszültek az izmai.
-Nincs miről beszélnünk. Jól vagyok-próbált meggyőzni, de közben bőszen kerülte a szemkontaktust.
-Megbeszéltük, hogy leállsz ezekkel nem?-kérdeztem.-Mennyit akarsz fogyni és minek?-reményvesztetten széttártam karjaimat.-Mutasd a karod.-keltem fel az ágyról.
-Ten. Kérlek ne csináld ezt.-ment hátrébb tőlem, de az ajtó útját állta.
-Mutasd!-emeltem meg a hangom. Láttam, ahogy elkezdi felhúzi pulcsija ujjait, ezzel felfedve hegekkel teli karját. A csuklóját és alkarját, hol halvány, hol, pedig friss vágások borították. Felnéztem a szemébe, amiből folytak a könnyek.-Miért? Megígérted, hogy nem teszed ezt többé és, hogy beszélsz velem, ha baj van. Mégis miért?-suttogtam, ahogy kezemet végighúztam a karján. Az én szememből is patakoztak sós könnyeim.
-Sajnálom. Nem akartam. De nem tudom ezt tovább csinálni. Fáradt vagyok, Ten. Tudom, hogy szánalmas, amit csinálok, de már nem tudom mit tegyek. Nem tudod milyen, mikor belenézel a tükörbe és csak egy undorító alakot látsz benne. Vagy, mikor egyedül vagyok, akkor is csak negatív, öngyűlölő gondolatok mennek a fejembe. Nem akarom ezt, de nem tudok mit tenni ellene. Annyira sajnálom. Kérlek ne utálj meg.-kezdtett el zokogni, mire összeszorult a szívem, majd magamhoz öleltem. Éreztem, ahogy minden csontja kiáll. Attól féltem, hogy összetöröm őt, annyira törékeny volt.
-Nem utállak. Téged sohasem tudnálak, de kélrek beszélj velem. Szörnyű, hogy így kell téged látnom. Ne utáld magad és végépp ne bántsd magad, kérlek.-öleltem még szorosabban magamhoz. Pár percig így álltunk, majd, mikor már nem sírtunk lefeküdtünk az ágyra. Én a Taeyong karján lévő hegeket néztem, mikor ezt meglátta felhúzta a pulcsija ujját.
-Nem akarom, hogy lásd. Ezek is a gyengeségeim jelei.-motyogta.
-Nem így kéne felfognod. Ezek nem a gyengeség jelei, hanem annak a jelei, hogy voltak mély pontjaid, de te túllépétél rajtuk. Ezek arra emlékeztetnek, hogy volt benned, annyi erő, hogy átvészeld és ez megerősít téged.-mondtam határozottan.-Vagy valami ilyesmi-nevettem fel kínosan, de Tae csak meredt rám.-Valami rosszat mondtam?-kezdtem aggódni.
-Köszönöm, Ten. Annyira szeretlek. Mivel érdemeltelek meg téged?-ölelt magához szorosan.
-Te mindent megérdemelsz, Taeyong. Szeretlek mindennél jobban. És kérlek, hogy ezt, hagy abba, mielőtt roszabb lesz.-toltam kicsitt arrébb, hogy szemeibe tudjal nézni.
-Megígérem-mondta, majd megint mellkasához húzott én, pedig teljesen belesimultam az ölelésébe, majd, így elnyomott az álom....
/Nagyon rég volt már rész tudom...Nem magyarázkodom egyszerűen csak lusta és ötlettelen vagyok, de instán láttam ezt a képet és Uramatya...ez brutális...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Emiatt a kép miatt született meg az a rész. Azért örülök, hogy most már nem ilyen.💕💕 Remélem tetszett, azoknak, akik elolvasták. Megpróbálok gyakrabban részeket hozni. Bye bye❤❤❤/
