NCT oneshots

Nomin

Jeno:

Meghívtak ma minekt egy műsorba, ahol most nem táncolnunk kellett meg ilyenek, hanem különböző feladatokat kellett teljesítenünk. Ez egy több napos vetélkedő, ahol, néha csapatban, néha egyesével, hol párosan kell versenyeznünk. A mai nap a finálé. Most párban kellett megoldani a feladatot, ezért mindenki húzott. Hatalmas szerencsémre én Jaemint húztam ki, majd odasétáltam mögé és átöleltem a derekát.

-Örülsz, hogy ilyen fantasztikus társad van, mint én?-hülyéskedtem, mire ő csak kiszakadt a kezeim közül és megforgatta a szemét.

-Természetesen-mondta, majd odahajolt a fülemhez-De most egy műsorban vagyunk, tehát óvatosnak kell lennünk az ilyen ölelésekkel.-súgta bele a fülembe.

-Értettem főnök!-mosolyogtam rá.

-Na figyeljetek ide srácok! Kiosztom a mai feladatokat. Ma mindenkinek más helyszínre kell menni.-magyarázta a műsorvezető. Megkaptuk a feladatunkat, amin nagyon meglepődtem, mivel szinte mindenkinek a városban kellett valamit csinálni csak nekünk nem. Mi ketten az erdőbe fogunk valami papírfecnit keresgélni. De jó.-Mindenkinek adunk egy kicsi kamerát, ami rögzíti az eseményeket és azzal tudjuk megállapítani, hogy hol vagytok. Vigyázzatok rájuk és, ha lehet magatokra is. Vannak felállítva nektek, kisebb sátrak, ahol megállhattok pihenni és az jelzi, hogy jó irányba mentek.-mondta, majd utunkra engedett minket.

Az erdőig még elvittek minket, de ott kiraktak szerencsét kívántak, majd elhajtottak. Én ránéztem Jaeminre.

-Na most mi legyen?-kérdeztem tőle, mire csak megrántotta a vállát.

-Hát én nem tudom. Induljunk el, aztán meglátjuk mi lesz-magyarázta és már indult is válaszomat meg sem várva.

Össze-vissza bolyongtunk az erdőben már egy jó ideje, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Az ég kezdtett beborulni, ami engem nagyon aggasztott.

-Jaemin-ah. Te is látod, azokat a felhőket ugye?-kérdeztem, mire társam felnézett az égre és összeráncolta a szemöldökét.

-Hát ez fantasztikus..-sóhajtott egy nagyot-Akkor itt az ideje, annak, hogy elkezdjünk sietni-kezdte szaporázni lépteit, amit én is utánoztam. Hirtelen megéreztem, hogy arcom vizes lesz. Elkezdett esni. Egyre több esőcsepp esett ránk.-Hyung. Keressünk valami olyan helyet, ahol annyira nem ér minket a víz-mondta, majd megfogta a csuklómat és futni kezdett. Én csak követtem őt, pedig vagy nyolc faágba belefejeltem, de nem érdekelt. Tudtam, így is nagyon veszélyes helyzetben vagyunk, hogy viharban a fák között rohangálunk. Megláttuk a sátrat, amiről a műsorvezető beszélt. Odasiettünk, majd beléptünk a ponyva alá.

-Végre-fújtam ki a levegőt. Ránéztem Jaeminre, aki szintét levegőért kapkodott.-Jól vagy Nana?-kérdeztem, erre ő csak bólintott és rámosolygott. Ám ez a mosoly gyorsan lefagyott az arcáról.

-Jeno...Hol van a kamera?-kíváncsiskodott, mire én nagyon meglepődtem. És megtapogattam a fejem, ahol lennie kéne a keresett tárgynak, de most hűlt helye volt.-Ne mondd, hogy elhagytad.-kezdett el idegeskedni.

-Biztos, akkor esett le, mikor nekiütköztem az egyik gallynak. Sajnálom..-magyaráztam bűnbánóan.

-Remek. Így senki sem fogja tudi, hogy éppen hol vagyunk-kellemetlen hangnemben magyarázott párom.-Legalább megtaláltuk ezt a sátrat, ami azt jelenti, hogy jó helyen vagyunk.-mondta. Még egy darabig ültünk ott néma csendben. Az eső kezdett elállni, ezért, úgy voltunk vele, hogy jobb lenne elindulni. Csak mentünk azon az ösvényen, amin eddig. Mindketten teljesen eláztunk és átfagytunk, de Jaemin rosszabbul viselte, mint én. Mindig is sokkal erősebb és strapabíróbb voltam fizikailag, mint Nana és ez most is látszott.

-Odaadjam a kabátom?-ajánlottam fel páromnak, aki felém fordult.

-Akkor te fogsz fázni, hyung és azt nem akarom. Nem akarok teher lenni-suttogta, de láttam rajta, hogy nagyon szüksége lenne a kabátomra, mert a szája teljesen lila lett és nagyon vacogott.

-Jaemin én jól vagyok, ne aggódj. Viszont azt nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapj-mielőtt ellenkezhetett volna, ráterítettem a hátára a kabátom és indultam tovább. Miután Jaemin felvette, sietett utánam. Mikor odaért mellém, megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat és nagyon közel jött hozzám. Még jobban elkezdtem aggódni, mikor megéreztem, azt, hogy mennyivel hidegebb a keze az enyémhez képest. Az út amin mentünk elkezdett nagyon lejteni, így még nehezebb volt rajta közlekedni. Elengedtük egymás kezét, hogy, ha elesnénk, akkor is meg tudjuk magunkat támasztani. Óvatosan, lassan elindultunk lefelé. Az út egyre meredekebb lett. Mikor már láttam az ösvény végét, ami rengeteg bokor között haladt, kezdtem érezni a siker ízét. Én már leértem, de Jaemin még elég messze járt.

-Jaemin-ah. Gyere már!-poénkodtam.

-Sietek! Ne szólj bele!-morgolódott, de láttam, hogy ő is vigyorog. Egy pillanatra megfordultam, hogy megnézzem, merre kell mennünk, mikor meghallottam egy nagy puffanást. Gyorsan megfordultam és megláttam, ahogy Jaemin elesett, továbbcsúszott és belcsúszott az egyik bokorba.

-Jaemin!-kiabáltam, majd odasiettem hozzá-Úristen! Rendben vagy?!-pánikoltam, mikor megláttam földön fekvő barátomat.

-Nem vagyok jól, a bokám nagyon fáj-szorongatta a sérült területet, ami nem éppen olyan szögben állt, amilyenben kéne. Mindenét, hol apróbb, hol nagyobb karcolások birították. Elkezdtek potyogni a könnyei, ami miatt összeszorult a szívem.

-Ohh Nana..-gyorsan felkaptam és kiszedtem a bokorból.

-Nem fogunk innen kijutni soha sem. Jeno kérlek csinálj valamit. Nagyon fáj-szorította a felsőmet, de úgy, mintha az élete múlna rajta. Én csak szorosan magamhoz öleltem hátha megtudom nyugtatni, ami sikerült is, mivel egy idő után Jaemin elaludt a sok sírástól. Még így sem volt nyugodt az arca, néha fájdalmasan összerándult. Szerencse, hogy Jaemin, ilyen könnyű, mert, így bármilyen nehézség nélkül tudtam őt vinni. Már elkezdett sötétedni, mikor megláttam a célunkat, ahol már ott voltak a stábtagok és a többiek is. Egyből odarohantak hozzánk és kérdezgették mi történt. Elmeséltem nekik, mindent, majd Jaemint elvitték a kórházba, hogy megvizsgálják. Engem is vittek magukkal, mivel ellenőrizni akarták, hogy én milyen állapotba vagyok. Nem találtak nálam semmi bajt, de egy estére ott kellett maradnom nekem is. Nana lába szerencsétlenségünkre nem úszta meg zúzódással, hanem eltört. Direkt egy szobába raktak, minket, a menedzser kérésére. Még mindig nagy bűntudatot éreztem, amiért nem vigyáztam jobban, Nanára. Milyen barát vagyok?

-Jeno-hallottam meg egy gyenge hangot, ami kizökentett gondolataimból.

-Jaemin-siettem oda ágyához-Jól vagy? Fáj valamid?-bombáztam kérdéseimmel, mire ő csak megrázta a fejét.

-Ne aggódj. Jól vagyok. A lábam eltört ugye?-kérdezte reményvesztettem.

-Igen. Sajnálom..-sütöttem le a szemeimet.-Ez az én hibám.-ostoroztam magam.

-Nem a te hibád! Ne gondolj ilyenekre!-emelte meg a hangját, majd két keze közé fogta arcom és szembefordított magával-Ha te nem vagy, akkor még rosszabb dolgok történtek volna. Érted? Én hálás vagyok neked, azért, mert ott voltál. Köszönöm és szeretlek, Jeno-mondata végén megcsókolt.

-Én is szeretlek, Nana-mondtam, majd megint összetapasztottam ajkainkat. Még mindig rosszul éreztem magam a történtek, miatt, de hála Jaemin nyugtató szavainak, sokkal jobb lett a helyzet. Segíteni fogok neki teljesen felépülni ígérem....