Damn Badbabe [Magyar fordítás]

65.rész

Még nem.

Utána mentem, odaadtam a jegyeket a nőnek és együtt sétáltunk be az első helyiségbe. Magas, fehér falak, ablakok a tetőn, világos parketta. Tipikus művészeti kiállítás. Sadie rögtön egy falat kezdett el bámulni, miközben én először körülnéztem. A festmények, amik itt bent lógtak... fogalmam sincs melyik évjáratból voltak. Ez engem egyáltalán nem érdekelt.

Odamentem a falhoz, ami előtt Sadie állt és megpróbáltam nem rögtön bealudni. Érdektelenül továbbmentem egy kis sötét festményhez, ami egyáltalán nem volt különleges. Tovább sétáltam a következőhöz és épp egy ásítást próbáltam visszafogni, mikor rezgett a telefonom. Elővettem a zsebemből és összehúztam a szemöldököm.

Szia Ash! Majd írj, ha megírtátok a cikket! Utána majd megint összeülhetünk és együtt dolgozhatunk a kinézetén. Utoljára elég jó móka volt és szerintem mi egy szuper csapat vagyunk ;) xoxo Dayna

Istenem, Dayna mindig rajtam lóg az utóbbi időben! Nem értettem miért és idegesített is. Igen, tényleg tehetséges volt borító csinálásban, de nem kellett és nem is akartam mindegyik borítónál segíteni.

Válaszolás nélkül visszacsúsztattam a telefonom a nadrágomba. Még azt sem tudtam, hogy mikor fogjuk megírni a cikket. A vállam fölött Sadiere pillantottam, aki egy festményre koncentrált, kissé eldőlt fejjel. Egy apró mosoly került a számra. Annyira édes volt. És kibaszottul makacs.

Odafordultam egy másik festményhez és ezúttal nem tudtam visszafogni az ásítást. Egy idős hölgy csúnyán nézett rám, de leszartam. A tetkóim érdekesebb műk voltak, mint ezek itt.

Sadie még mindig ugyanaz a festmény előtt állt. Odamentem hozzá és megpróbáltam meglátni valamit a képen. Egy csomó vonal. Néhány paca. A művész biztos csak véletlen nyúlt az ecsethez. Bármennyire is akartam, nem értettem az értelmét.

- Nem értem.

Sadie egy percre sem vette le a tekintetét a festményről, mikor válaszolt nekem.

- Mit nem értesz?

- Hogy mi akar lenni ez a macskakaparás. Semmit nem lehet kivenni belőle. - Már kezdtem frusztrált lenni. Mit láttak a többiek, amit én Nem? És itt én voltam a normális vagy a többiek? Össze voltam zavarodva.

Egy pillanatra Sadiere néztem és láttam, ahogy egy vigyort próbál visszafogni.

- Két ember látható rajta, akik egy éjjeli viharon küzdik át magukat. Minden erejükkel próbálnak átjutni rajta, de nem tudják, hogy hogyan fog sikerülni nekik. De legalább ott vannak egymásnak és tudjak, hogy együtt mindent legyőznek.

Elképedve néztem őt. Még mindig a festményt bámulta.

- Ezt te mind észreveszed ezen a képen? - Tényleg meg voltam döbbenve és azon gondolkoztam, hogy most épp át-e ver vagy igazat mond. Ha művészetről volt szó, akkor nekem mindent be lehetett mesélni, mert mindent elhittem.

- Igen, nézd. - mutatott két csíkra, amik kissé elfedték egymást. - Ezek szorosan egymás mellett vannak, vagyis egymást támasztják. Itt meg az erdő van, a szél, ami szétszórja az ágakat. - egy pillanatra csendbe maradt, majd felém fordult. - Egy kép mindig egy történetet mesél el. Csak meg kell találnod azt. Ne csak azt lásd, amit az első pillantásra, hanem jöjj rá mi áll mögötte. A mély mondandóját. Azt, ami nem rögtön észrevehető, de ott van. Ha akarod, megtalálod.

Csak bámulni tudtam rá. Nem tudtam, hogy ennyire érdekli a művészet. Mi mindent nem tudtam még róla? Abban a pillanatban elfogytak a szavak. Sok fantáziával tényleg ki lehetett venni a képből azt, amiről az előbb beszélt. De talán pont erről van szó a művészetnél. Hogy legyen fantáziád és hogy erőltesd meg azt.

Még mindig nem mozdultam és észrevettem, hogy ez kezdett beki kényelmetlen lenni, mert csak szótlanul figyeltem őt. Lassan egy mosoly kúszott az arcára.

- Gyere. - mondta, majd reflexből a kezem felé nyúlt, de mielőtt hozzáért volna, visszahúzta a kezét, mintha épp megégette volna.

Ez fájt. Elfogultság volt köztünk, ami régen csak egyetlen egyszer volt.

Mikor megcsókoltam.

Sadie előttem ült az agyon törökülésben. Vadul gesztikulálva mesélt nekem. Látott ma egy baba mókust, ami amúgy nyugodt maradt és ránézett. De mikor lehajolt hozzá, hogy megsimogassa, elszaladt.

- De annyira cuki volt! És annyira pici! Látnod kellett volna Ash!

Imádtam, mikor lelkesen mesélt nekem valamit. Ahogyan ragyogott közben. Egyszerűen boldog volt.

- Kár, hogy nem láthattam. - feleltem mosolyogva. Gondolatban nem a történetnél jártam. Észrevettem, hogy az utóbbi időben, ha Sadiere néztem, valami történt bennem.

Szerelmes lettem belé.

És sokáig tartott, míg erre rájöttem és még több ideig tartott az, hogy ezt el is fogadtam.

Nagyon jó barátok voltunk és ugy éreztem, hogy nem csak nálam változtak meg az érzések, hanem nála is.

Sokszor úgy nézett rám, mint ahogy most is. Csak egymást bámultuk beszéd nélkül és nem tudtuk levennék a tekintetünket a másikról.

A fejemben hatni kezdett az alkohol, amit megittunk.

Olyan szívesen...

A kezére tettem az enyém és élveztem a piha bőre érintését.

Lassan előre hajoltam.

Tudta, hogy mire készülök. Nem hátrált meg, hanem nyugodt maradt és várt.

Magam sem tudtam, hogy mit csinálok. Nekem is ez volt az első csókom.

És olyan hamar véget ért. De soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, mikor az ajkai az enyémeimen voltak.

Az első csókom.

- Most akkor jössz? - kicsivel előrébb állt tőlem és valószínűleg észrevette, hogy nem követtem.

- Megyek már. - motyogtam, még mindig ennek az intenzív eméknek a hatása alatt.