A véres hullámvasút [kth] ✓

39. rész (epilógus)

Egy apró kezecske szorongatta az én ujjaimat, ahogy végighaladtunk a hosszú folyosón. Lenéztem a kisfiamra, akinek szőke haja össze-vissza meredezett. Hatalmas kék szemei voltak, amikkel mindig kíváncsian vizsgálta a világot körülötte. Kis testét egy csíkos pulóver és egy kék nadrág burkolta, amiben egyszerűen eszméletlen édesen festett. Mondjuk egy anyukának miben nem édes a kisfia?

Jogosan kérdezhetitek, hogy miképp jött össze egy szőke hajú, kék szemű poronty én és Taehyung génjeiből, hiszen semelyik tényező sincs meg egyikőnkben sem. Az igazság az, hogy Arden Donald gyereke. Mikor megerőszakolt, nem védekezett természetesen, és teherbe ejtett. Nem sokkal Tae apjának temetése után kezdődtek a reggeli rosszullétek, és kiderült, hogy hat hetes terhes voltam. Nem kellett ahhoz nagy tudomány, hogy kiszámoljuk, mi bizony legutóbb két éve, és legközelebb egy nappal az elrablásom előtt feküdtünk le Taehyunggal, tehát az kizárt volt, hogy ő az apa, Donald pedig azelőtt másfél hónapja pusztította el a női büszkeségem.

De megegyeztünk a férjemmel, hogy nem vagyunk hajlandók megölni egy kis ártatlan lelket, aki nem tehet semmiről. Az apja egy idióta volt, mi pedig úgy fogjuk felnevelni a fiát, hogy egy derék férfi váljék belőle. Tae úgy szereti a pöttömöt, mintha a sajátja lenne, és ez csak még egy ok volt arra, hogy fülig beleszeressek. Más férfi már el is hagyta volna a nőt, vagy abortuszra kényszerítette volna, miszerint ő nem fogja más gyerekét nevelni, főleg nem egy olyan undorító emberét, mint Don. Szülés után pedig visszaköltöztünk Angliába.

A pici Arden már öt éves, de nagyon értelmes és okos fiú, büszkék vagyunk rá, nincs rá panasz. Próbál Taehyungra hasonlítani, ugyanolyan bohókás, hiába tudja, hogy nem ő az igazi apukája, mégis úgy tekint rá. Jobbnak tartottuk már ilyen fiatalon elmondani neki, és nem lesz neki nehéz feldolgozni idősebb korára.

-Anya.- szólított meg a pici édes gyerekhangján, mire automatikusan elmosolyodtam. Nem mostanában fogom megszokni, hogy valaki anyának hív. Annyira varázslatos érzés.

-Mondd, drágám!- mosolyogtam rá.

-Apunak vihetek egy olyat?- mutatott az egyik automatára, ahol finomabbnál finomabb energiaszeletek sorakoztak, természetesen a cukormentes fajtából.

Taehyung modell lett végül. Emlékeztek, mikor egyszer irtó régen azt mondta, hogy neki nem a maffiavezérség az álma, hanem más? Na erre gondolt. Mindig szeretett volna kamera elé állni, és magazinokhoz adni az arcát. Feloszlatta a maffiát, és az álmainak élt. Persze nem véletlenül tették szinte minden angol lapon a címlapra a képeit, hiába volt ázsiai. Rengetegen imádták őt, alig akadt utálója.

Én pedig gyermekpszichológusként dolgozom. Régi vágyam volt, hogy segíthessen azoknak, akiknek szükségük van rá, és ez az álmom valóra vált ezzel a szakmával, élveztem minden percét. A picik, akikkel foglalkoztam végül szinte ind meggyógyultak, mosolyuk nekem elég volt ahhoz, hogy én is boldog legyek. Persze a kisfiam boldogságát semmi sem pótolhatta, még a pácienseim öröme sem.

-Persze.- guggoltam le mellé, és nézegettem vele a kínálatot.- Melyiket szeretnéd apának?

-Azt!- nyomta pici ujját az üvegnek, és egy almás műzliszeletre bökött.

-Az a legfinomabb!- pusziltam meg az arcát, és be is dobtam a pénzt a megfelelő lyukba. Az édesség pár másodperc múlva már le is pottyant, és Arden fürgén ki is kapta onnan. Apró lábaival már rohant is előre, hiszen ismerte már a járást Tae munkahelyén, és ha el is veszett volna, az egész épület ismeri őt, és előkerítették volna bárhonnan. Persze az anyai ösztön nem hagyná, hogy elkallódjon a gyerek, de ha mégis beüt a baj, akkor sem kell aggódnom.