A véres hullámvasút [kth] ✓

16. rész

"-Te vagy a hősöm. Köszönöm.- suttogta elcsukló hangon, és nem telt bele pár másodperc, már megéreztem könnyeit, ahogy végigperegnek vállam vonalán. Állánál fogva emeltem ki fejét a nyakamból, és hüvelykujjammal letöröltem angyali arcáról a könnycseppeket.- De lehet jobban jártál volna, ha hagysz meghalni."

-Miket beszélsz?- néztem a szemébe felháborodottan, feltámaszkodva a könyökömre, hogy jobban rálássak a fiúra.

-Csak rosszat okoztam neked. Magamhoz láncolva tartalak, sosem néztem az érdekeidet, makacsul csak a saját jó dolgomat helyeztem előtérbe, téged leszartalak. Aztán mikor elsírtad magad, és kitártad a szíved előttem, elmondtad a legsötétebb titkodat, akkor vágott pofán a felismerés, hogy miket tettem. Megbántam a dolgokat, ezért hoztalak el ide. Jóvá akartam tenni. Mégis.. Majdnem meghaltál miattam.. Azzal okoznám neked a legjobbat, ha most nem lennék itt, és szabad lennél, amire mindig vágytál.- hajtotta le a fejét a párnába, ezzel elbújva a tekintetem elől.

-Hiába vagy egy egoista idióta, nem tudnám végignézni, hogy meghalsz.- ráztam a fejem. Furcsa, hetekkel ezelőtt még a halálát kívántam. Taehyung szemeiben meglepett csillogás villant fel, mikor felkapta a kobakját. Mindenre számított, csak erre a mondatomra nem. Nehezen nyelt egyet, és résnyire nyitott szájjal fordította el a fejét. Kezeit azonban továbbra is az oldalamon nyugtatta.

-Nem érdemlem meg.

-Az lehet.- mosolyodtam el kicsit gúnyosan.- Én mégis megtettem. És nem bánom.

Elkerekedett szemeit rám emelte, és megfeszültek körülöttem karjai.

-Csak rosszat okoztam az életedben. Miről beszélsz?

-Nem tudom.- hunytam le a szemem mosolyogva, miután visszadőltem a párnára, és összehúzódva ásítottam egyet, ezzel jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. Azonban Tae ezt nem hagyta annyiban. Orra óvatosan simult az enyémnek. Kipattantak a szemeim, de felfogni sem volt időm a körülményeket, már éreztem ajkait az enyémen. Összezsugorodott a hasam, és meglepetten morrantam fel. Alig pár másodpercig tartott, engem mégis majdnem felrobbantott az érzés. Taehyung magabiztosan elmosolyodott. Jellemző.. Majdnem meghalt, olyan mint a mosott rongy, de azért büszkén vigyorogva lesmárol.

-Idióta.- motyogtam a jól megszokott megnevezésem, de a mosolyát nem tudtam lehervasztani az arcáról.

-Mégis megmentetted ezt az idiótát.- bújt hozzám szorosan, és percek múlva el is aludt. Bonyolult a szituáció, túl bonyolult. Átöleltem a nyakát, és tarkóján piszkáltam puha tincseit. Gondolkodva meredtem ki az iglu üveg buráján. Odakint még mindig tombolt a vihar, de talán már nem olyan vészjóslóan, mint egy órája. És én oda kimerészkedtem, csak azért, hogy ez a barom a karjaim között túlélje. Az akcióm sikeres volt, mégis furcsa érzés kavargott bennem a boldogság és a sikerélmény mellett. Nem győzöm elégszer ismételgetni magamban, hogy meghazudtolom a saját gondolkodásomat azzal, hogy ápolom ezt a fiút. Vajon tényleg szerelmes lennék belé? Ez nem csak egy ábránd, ami majd hamarosan elmúlik? Hiszen nem lenne szabad ilyet éreznem, egyszerűen ellentmond mindennek, amit magamban felépítettem.

Lenéztem alvó arcára. Szemöldökét kissé összeráncolta, és résnyire nyitott szájjal szuszogott. Homloka még mindig tűzforró volt és izzadt. Mivel nem tudtam elmozdulni a törölközőért, gusztusosan a takarónk végével töröltem le a verejtékcseppeket, és hűvös levegőt fújtam a forró bőrfelületre. Ő az egyetlen, aki közelebb tudna vinni William eltűnésének ügyéhez.

Sóhajtva bújtam mellkasához, és lehunytam a szemem. Még éreztem forró csókjának nyomát a számon, ami szinte perzselt. Fene se gondolta volna, hogy egyszer ilyen érzést fog belőlem kiváltani.