A véres hullámvasút [kth] ✓

30. rész

Az éjjel számomra szörnyen telt. Hiába tudtam, hogy Taehyung, akiért a szívem mélyén mindig odavoltam, és szerettem őt, a másik szobában minden bizonnyal szuszogva alussza az igazak álmát, nem nyugtatta le háborgó lelkemet. Hát bassza meg, megerőszakoltak! Ráadásul a legjobb barátomnak hitt ember!

Nagyon rosszul éreztem magam. Már éjjel két óra is lehetett, de én tovább forgolódtam egy szemhunyásnyi alvás nélkül. Akaratlanul is sírásra görbült a szám. Arcomat a párnába fúrtam, hogy ne zavarjam Taehyung nyugalmát a nyavalyás bőgésemmel. Erősen belemarkoltam a takaróba, és küzdöttem a gondolataimmal. Nem is annyira a testem fájt, az már egy kicsit megnyugodott ez idő alatt. Inkább a szívem sajgott, teljesen kikészültem, egy idegroncsnak éreztem magam.

Az ajtó halk nyílására kaptam fel a fejem, és hunyorogva pillantottam oda, ugyanis a résen lámpafény sugarai akarták éppen kiszúrni a szemem. Egy fekete árny lépett be a szobába, így nem tudtam, hogy ki az, aki becsukta maga mögött az ajtót. Erre én automatikusan rémülten ültem fel.

-Shh. Nyugi, baba. Csak én vagyok, ne félj!- ült le az ágyamra ezek szerint Tae, és végigsimított a vállamon. Újra elsírtam magam, és automatikus karjai közé bújtam. Taehyung átölelte a derekam, és az ölébe húzott, vele szemben. Mellkasába fúrtam az arcom, hogy tompítsam a sírás hangját. Tae az állát a fejem búbjára támasztotta, és lágyan ringatott, mint egy kisbabát. Néha belepuszilt a hajamba.

-Olyan rossz. Miért árul el engem mindenki?- markoltam bele a pólójába a hátán.

-Én nem árullak el. Soha többet, ígérem.- suttogta halkan, és kicsit eltolt magától. A sötét szobában nem láttunk egymásból semmit. Csak puha tenyerét éreztem meg az arcomon, ahogy lágyan végigsimít rajta.

-Fáj?- kérdezte pár perc csend után, és óvatosan a hasam aljára tette meleg tenyerét. Akaratlanul megborzongtam a puha érintésre, hiszen idegen volt, hogy valaki a hasamat fogdossa, de egyben kellemes hatást keltett, olyannyira, hogy automatikusan lehunytam a szemem.

-Kicsit. De már sokkal jobb, mint volt.- hajtottam le a fejem. Halkat sóhajtva tördeltem az ujjaim.- Pár hét kérdése, és jobban leszek. Fizikailag.- tettem hozzá.

-Ebben biztos vagyok. Olyan nincs, hogy te feladnál valamit, és átadnád magad a gyengeségnek. Lelkileg is.- mondta egy cseppnyi büszkeséggel a hangjában. Halványan elpirultam.

-Sajnálom, hogy felébresztettelek.- szipogtam bűntudatosan, terelve a témát.

-Nem ébresztettél fel.- nyugtatott meg.- A plafont bámultam, nem tudtam elaludni. De most már nem szomorkodj!

Megfogta a két csuklómat, és mindenféle buta mozdulatokat és játékos hangokat adott ki. Össze-vissza mozgatta a kezem, gyengéden pofozgatta magát, huzogatta az ujjam, gügyögött, berregett, nyávogott, amin nem tudtam nem elnevetni magam. Már folyt a könnyem a vihogástól, mikor abbahagyta. Ő is halkan felkuncogott, ahogy konstatálta, hogy sikeresen felvidított.

-Tae?- suttogtam halkan.

-Mondd!

-Téged bántott valaha Donald?- kérdeztem halkan, hiszen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy lehet, hogy nem is álmodtam azt, mikor Taehyungot megverve láttam Don jóvoltából.

-A kórházban? Igen.- biccentett kelletlenül. Hirtelen erősen viszketni kezdett a kezem, hogy megkeressem azt a férget és kutyaszart etessek vele. Miért kell ennek mindenkit csak bántania?

-És miért?- érdeklődtem információra éhezve.

-Mert az a kórházi szoba a miénk volt.- puszilta meg a homlokomat lágyan.- Majd holnap elmesélem részletesen, most már nagyon álmos vagy.