A véres hullámvasút [kth] ✓

37. rész

-Többször is meg akartál ölni.- suttogtam magam elé, azonban meghallotta, és elvigyorodva fordult Rosette felé.

-Az nem én voltam, minden a drága Rose érdeme.

-Bizony.- kuncogott az a ribanc.- Taehyung az enyém lett volna, ha nem kotnyeleskedsz bele az életünkbe. Úgyhogy úgy gondoltam, kibelezlek titeket, mindkettőtöket. Jeremy mackó célja is ez volt, úgyhogy készségesen vett szárnyai alá. Meg maga alá is.- kuncogott, miközben perverz mosoly játszott ajkain. Öklendezve vertem bele a fejem a földbe, hiszen már majdnem megőrültem a helyzettől.- Én voltam, aki rád gyújtotta a gyárat, aki elütött autóval, aki odaküldte hozzád azt a fickót a buliban, hogy Taehyungnak elég ideje legyen kinyírni azt a kis kettős ügynök ribancunkat, hogy aztán a sötétben baj nélkül neked ugorjon, megrugdosson, miegymás, akár megöljön, és én voltam, aki elintézte, hogy az a fickó, akit végül megöltél, meglátogasson a kórházban. Csak Taehyungra kellett kenni az egészet, hiszen attól csak ellenszenvesebbnek állítottuk be a szemedben, ami kapóra jött.- mosolygott Rosette, és megvonta a vállát, mintha csak a Monopoly eredményeiről társalognánk.

-Hogy te mekkora egy utolsó ribanc vagy, Rosette.- sziszegte Taehyung már-már vöröslő fejjel a méregtől. Kezei remegtek, mintha áramba nyúlt volna. Én meg csak remegtem, zokogtam, alig kaptam levegőt mind a lelki fájdalomtól, mind attól, hogy Donald még mindig a hátamon térdepelt.

Miért kaptam én mindezt? Mivel érdemeltem ki, hogy mindenki gyűlöljön és a halálomat akarja? Sosem ártottam senkinek, hogy a karma ily mértékben üldözzön a mindennapokban.

-Mikor előszeretettel húztál a farkadra, akkor nem ezt mondtad.- vihorászott Rose, majd felállva egy fegyvert húzott ki a nadrágjának szíjából. Mindenki megfeszült a mozdulatra, fegyverek kattantak, és felkészülve várták, hogy mikor kezdődik az egész balhé.

-Hidd el, legszívesebben leamputálnám a faszom utánad, hátha elkapok valami sivatagi kórságot.- morogta Taehyung, és a távolban álló Jungkookra pillantott.

A fiú egyet biccentett, és felhúzva a fegyverét célirányba tartotta a csövét.

-Kirobbanó öröm volt a találkozás.- húzta széles mosolyra a száját a fergeteges szójátékát követően, és megszórta a tömeget a kis gyilkos szerkezetekkel.

Utána már mindent lelassítva láttam. Ahogy az egész tömeg felordít és próbál menedéket keresni, aztán a semmiből rengeteg ember nyomul előre, nyilvánvalóan Taehyung emberei, akik helikopterről is érkeztek. Többek közt Tae apja is. Szívem a torkomban dobogott, fülemben lüktetett a vér, halványan érzékeltem a puskák ropogását, hatalmas tűzcsóvákat és füstfelhők gomolygását a közelben, és ahogy sorban hullanak el az emberek.

-Dobd be a vízbe!- hallottam egy kiáltást nem messze tőlem, azonban csak akkor fogtam fel a mondatot, mikor Donald felkapott és a stég széléhez rohant velem.

Összekötözött végtagokkal semmilyen védezésre nem voltam képes. Csak sikítozni és sírni tudtam. Magam alatt már a tenger hullámzott, ahogy Don kitartott a móló szélén.

-Viszlát, Leeloo!- mondta nekem a srác érzéketlen arccal, és kifordított a karjaiból. Utolsó épeszű cselekedetemmel vettem egy mély levegőt, mielőtt belecsapódtam volna a vízbe.

Csontfagyasztó hideg ölelte körbe szinte fedetlen bőrömet, izmaim görcsbe rándultak, csoda, hogy nem állt le a szívem a csípős fagytól. Szinte szúrt, mintha sünöket döftek volna a bőrömbe. Remegve próbáltam kiszabadítani a kezem, hiszen valóban képtelen voltam bármiféle cselekedetre így. Mindezt szorosan lehunyt pillákkal, nem akartam sós tengert a szemembe. Javában kifogytam a levegőből, szinte szétrobbant már a tüdőm, csontjaim legyengültek a hidegben, de nem adtam fel. Tépkedtem és húzogattam a kötelet, hátha megadja magát, hátha kiszabadulok, de nem így lett.