Blind and Frozen I-III.

II./11. Válaszok

VESPERA

Feldúltan mászkáltam fel-alá a szobában, miután kitöltöttem az összes frusztrációm Apollón kőkori tévéjén. Elképzelhető, hogy képernyővel előre esett a földre, és még bele is rúgtam párszor. Eddig is tudtam, hogy őrült vagyok, de ez már határozottan dühkezelési problémákra utalt, így megembereltem magam, és visszaálltam az ablak elé levegőzni. Abban reménykedtem, hogy az majd segít.

Összefont karral figyeltem az éjszakai tájat. Egy fenyőfát táncoltatott a szél, a hold puha takaróként vetült a magas fűvel benőtt területre. Zavart a különös nyugalom, ami jellemezte a teret. Mintha megtorpant volna az élet idekint, és csak én lennék, aki lélegzik. Na, meg az a szemközti fa.

Az időérzékem mindig is katasztrofálisnak minősült, de ezúttal még jobban elvesztettem. Azt hiszem, mindössze fél vagy háromnegyed óra telhetett el azóta, hogy Apollón idehurcolt.

Vágytam rá, hogy egy kiadós sírásban részesítsem őt, de egyelőre más jobban lekötött, mint a felé irányuló haragom. Nem tudtam hova tenni, miért hozott el Maddox mellől. Aggódtam érte, mert akármi van a háttérben, valószínűleg nagy dologról lehet szó, ha ennyire titkos. Azonban hiába forgattam az agyam kerekeit, nem állt össze a kép.

Egy mély sóhajt eresztettem el, és megtámaszkodtam az ablakpárkányon.

Egy órája sem lehettem itt, mégis szörnyű dolgok söpörtek át az elmémen. Rosszabbnál rosszabb gondolatokat ébresztett bennem ez a fajta tanácstalan magány. Még sosem tapasztaltam ehhez hasonló kétségbeesést.

A másikat ismertem. Azt a kíméletlen fajtát, amikor a mellkas elszorult, még a levegővétel is fáj, és esetlenül, reménytelenül kapálózom valaki után, akit szívből szeretek, mégsem lehet velem. Egek, mindjárt bömbölni fogok!

Ahogy csigalassúsággal pergett az idő, kezdtem rádöbbenni, hogy nem akkora buli bezárva lenni. Hogy bírta ezt Maddox hónapokig? Hogy nem őrült bele?

Egyszer s mindenkorra megértettem: sokszor azt hisszük, a mi problémánk sokkalta nagyobb, mint a másiké, aztán hirtelen belecsöppentünk a helyzetébe, és rájövünk, hogy a másiké – legyen az bárki –, legalább annyira fájdalmas, csak eddig nem ismertük.

A torkomban egy hatalmas gombóc kerekedett, ahogy Maddoxra gondoltam. Az ajkam harapdálva, bűntudattól átitatott sóhajok közepette meredtem az égboltra.

Eddig nem teljesen értettem, mit élhetett át, de most már tudtam. Hiába olvastam ki az érzéseiből mindent, nem láthattam azt a rejtett küszködést, amit egy ehhez hasonló szituáció váltott ki. Ő három hónapot húzott le itt. Én egy órát is nehezen viseltem.

Odakint egy tompa puffanás csendült fel. Tágra nyílt szemmel pásztáztam a hatalmas bozótot, hátha rájövök, mi érkezhetett. Csak remélni mertem, hogy nem ellenség. Valamiért még az is felsejlett bennem, hogy Apollón zuhant le az égből meteor formájában – amennyit átkoztam az elmúlt időben, nem lepne meg.

Aztán rájöttem, hogy igazából ebből a távolságból minden kivehetetlen, így lélegzetvisszafojtva vártam, felbukkan-e valaki. A szél továbbra is erősen fújt, sípolt, ezért hiába hallgatóztam, esélytelennek bizonyultam.

A távolban, nem messze a fenyőfától, valami megmozdult. Ijedtemben előrébb dőltem, de elfelejtettem, hogy nem tudok kihajolni az ablakon, és bevertem a homlokom a láthatatlan falba.

Fújtatva kaptam oda, majd morcosan megkapaszkodtam a párkányban. Odakint a fű halkan susogni kezdett. Nem láttam, ki közeledett, de valaki vagy valami ott csatangolt benne, és egyenesen a ház felé tartott.