Blind and Frozen I-III.

II./ 16. Csodacsata

MADDOX

– Hé, nyugalom! – karoltam át Ves derekát, amikor észrevehetően megfagyott az ágy felé meredve. – Ha... a legrosszabb lenne, akkor tudna róla a portás.

– Portás? – kérdezett vissza suttogva. – Miről beszélsz?

– A recepciós? – próbálkoztam tovább.

– Ez nem egy hotel – pillantott rám összeszorított szájjal. – Hova tűnt?

– Nem tudom, de...

Nem tudtam befejezni, mert az ajtó kitárult. Egy barna hajú nővérke lépett be rajta, kezében tiszta ágyneműt szorongatott.

– Üdv! Rose Daltonhoz érkeztek? – mosolygott ránk.

– Igen! Nem tudja, merre van? – érdeklődött Ves.

– Alig tíz perce hagyta el a kórházat, saját felelősségére, a férje oldalán.

– Mi? – nyögte Ves vékony hangon.

– Köszönjük, bizonyára elfelejtettek szólni nekünk – mentettem a helyzetet, hiszen Ves kicsit szétesettnek látszott. Nem, mintha csodálkoznék, még engem is megviselt Rose esti vallomása, de megértettem, miért ő szeretné közölni a lányával.

Megtoltam Ves derekát, hogy haladjunk. Itt már nincs több teendő. Sürgető gyorsasággal kell rábukkannunk Rose-ra és Jeffre vagy Tüphónra. Akárki is ez a fickó...

Eleve nem is értettem, minek vitte el. Mi szüksége van neki egy emberre?

Aztán eszembe jutott, talán rájöhetett a minap, hogy követtük, és így akarja magára vonni a figyelmet. Ehhez pedig elrabolta az egyetlen embert, aki közel áll Ves szívéhez.

Istenek! Csak legyen életben! Rose nem ártott senkinek, mégis úgy tűnt, ő issza meg a levét valaminek, amibe belekeverte maga a főisten, amikor hagyta, hogy felnevelje a gyerekét.

– Most mit tegyünk? – jajveszékelt Ves, amikor kiértünk az épület elé. – Hova vitte? Miért vitte el? Szerinted bántani fogja? Nem is tud járni! Kezelésre van szüksége! Szerinted kényszerítette, hogy eljöjjön?

– Vespera! – ragadtam meg mindkét kezét. – Vegyél egy nagy levegőt, kérlek!

– Nincs idő itt levegőzni – lépett hátra egyet, még a tenyerét is elrántotta. – Azonnal csinálni kell valamit! Ez nagyon nem jó így, de azt sem tudom, mit csináljak! Teljesen kétségbe estem, és...

– Ves...

– Ne beszélgessünk már itt! Menjünk már!

– Hova? – tártam szét a karom. – Az előbb mondtad, hogy nem tudod, mit csinálj. A pánikolás nem old meg semmit – magyaráztam nyugodtan. – Szerinted ez segít?

– Igen – emelte meg a hangját. – Ne haragudj, hogy kiakadtam, amikor a rákos, törött lábú anyám eltűnt! Nem tudok hideg fejjel gondolkodni, mert mindjárt felrobbanok a félelemtől!

– Elhiszem és tudom, de Ves, át kell gondoljuk, nem rohangálhatunk agy nélkül jobbra-balra – folytattam ugyanolyan türelmesen, még akkor is, ha egyébként én is némileg feszült voltam. – Beszéljük meg, és utána cselekedjünk, mielőtt még nagyobb lesz a káosz, oké?

– Nem tudok megnyugodni – vett végre egy nagy levegőt.

– Muszáj lesz – álltam vissza elé, és megcirógattam az arcát, hátha kizökkenthetem. – Megtaláljuk Rose-t, ne félj! – biztattam, és reméltem, nem hazugság. Veszélyes vizekre eveztem.