Blind and Frozen I-III.

7. Ambrózia

– Elnézést! – szorította egy pillanatra a szájára a kezét Maddox. – Nagyon sajnálom, de ez... – mutogatott a nőre. – Ez valami fergeteges, Hádész!

– Mintha én tehetnék róla – bámult rám a gyönyörűség. Szép lassan, de kezdtem megérteni, miről beszélt eddig Maddox. Szóval ez a nő volt az alvilág ura. Vagyis... éppen most így néz ki, hiszen valamiért testet cserélt ezzel a valakivel.

Egy ideig álltam a megvető tekintetet, aztán inkább lesütöttem a sajátom. Ha jól értettem, szemrehányásnak szánta, de legalább tudnám, hogy csináltam.

– Mi jártadban erre? – érdeklődött Maddox, miután vett pár nagy levegőt.

– Apollón felkeresett – felelte. – Velem kell jönnötök!

– Hova? – kérdeztem rögvest, de Hádész rám sem hederített.

– Nem megyünk le! – jelentette ki határozottan a fiú, míg én megkerültem az autót, és mellé araszoltam.

– Nem kérés volt! – vigyorodott el csodálatosan a női alakba került istenség, majd megemelte a kezét.

A föld megnyílt a lábam alatt. Rémületemben elkaptam Maddox karját, és szorosan behunytam a szemem. A zuhanás határozottan kiábrándítónak hatott, a végén pedig egyenesen szerencsétlen srácra pottyantam. Reméltem, hogy túlélte, és nem lapítottam ki, mint egy csótányt.

Amint megérkeztünk, lefordultam róla, és mellé térdeltem, hogy megnézzem, lélegzik-e még egyáltalán.

– Megöltelek? – kérdeztem, de mivel gépiesen felült, konstatáltam, hogy szerencsére nem így történt.

– Ahhoz több kell, Ves – felelte, miközben a fejét jobbra fordította. Követtem a tekintetét, majd a szemöldököm ráncolva előrébb hajoltam. Nem akartam elhinni, amit láttam.

A kopár hegyek alján egy palota álldogált, a kövek borította talajon kizárólag apró kavicsok díszelegtek. Azon nyomban megfordultam, amikor vízcsobogásra lettem figyelmes. A hátam mögött egy fekete vízű folyó sodort magával néhány megsárgult levelet. Ahogy a figyelmem a tájnak szenteltem, önkéntelenül tátottam el a szám. Nem értettem, miféle álomba kerültem, de nem tetszett. A hideg borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy pillantásom ismét megállapodott az épületen.

Belecsíptem a felkaromba. Aztán még kétszer megtettem, de sajnos nem riadtam fel, így kellő óvatossággal, de elkezdtem tudomásul venni, hogy ez tényleg a valóság.

– Mi-mi ez a hely? – dadogtam két sokk között.

– Hádész birodalma – tápászkodott fel, majd felém nyújtotta a kezét, amit azonnal megragadtam, majd azzal a lendülettel bele is kapaszkodtam. Egy lépést sem terveztem tenni mellőle.

Eleve pánikroham kerülgetett ettől az egésztől, ami hirtelen a nyakamba zúdult, de az, hogy valahogy idevarázsoltak minket erre a zord, barátságtalan helyre, teljesen kiverte a biztosítékot.

– Ez nem a valóság, ugye? – rebegtem a kérdést félősen.

– De, az, Ves – sóhajtozott nagyokat. – Csak azt nem értem, miért küldött minket ide az apám.

– Nem lehetne, hogy csak kiteleportálunk innen, ahogy a filmekben teszik?

– Nem – jött a lelombozó felelet. – Gyere! Menjünk be, mielőtt ő jön ki! Így is elég modortalan, hogy csak úgy ledobott minket ide!

– De miért nem? – forszíroztam tovább a gondolatot. Nekem logikusnak tűnt, ha már mindenféle képzeletbelinek hitt dolgok közé keveredtem.

– Oké! – húzódott el tőlem. – Akkor csináld! Te vagy az istennő!