Blind and Frozen I-III.

II./ 20. Halálszag

MADDOX

– Mi történt? – tette fel a legfaszább kérdést – amit csak lehetett – Jamie, miközben a nyakát tapogatva nézelődött. – Hogy csináltad?

– Erre én is kíváncsi lennék. – Ves hozzáért a karomhoz, így futólag rápillantottam, aztán vissza a srácra. Nagyon úgy látszott, hogy él. Legalábbis lélegzett, meg ilyenek...

– Azt hiszem, visszaadtam a... jövőjét – nyögtem ki viszonylag döbbenten, ugyanis amint az imént tettem, határozottan furcsa volt.

Nehéz lenne kézzel fogható magyarázatot találni arra, mi történt, de úgy tudnám jellemezni, mint amikor az ember a tenyerében tart egy bögrét. Kiveszi a szekrényből, aztán rájön, hogy mégsem erre van szüksége, ezért visszateszi a helyére. Hasonló történt, leszámítva, hogy egész idő alatt forróság áradt szét bennem. Mondhatni egy láthatatlan valamit fogtam, ami ott gomolygott körülöttem, és csak várt. Rám várt, mit teszek vele.

A lelke. Azt hiszem, a lelke, ami a jövőjét jelképezte. Ugyan nem láttam semmit abból, mi fog vele történni ezek után, mégis végig tudtam, hogy Jamie-nek van még esélye. Felfoghatatlan, de egy puszta gondolatomba kerül elhatározni, hogy jövőt... adok neki. Azonban a legérdekesebb az egészben a tény, hogy a jövője mellett, a múltja is itt lebegett. Abban a két percben, míg halott volt, emlékek ezrei jelentek meg előttem. Mintha csak a Netflixen böngészném a kínálatot. Apró, jelenetekkel megtöltött buborékok. Alakok, akiket nem ismertem.

Ezt nem említettem Vesnek, egyelőre. Így is feltűnt, hogy pánikol, és nem szerettem volna tetézni a hangulatot ilyesmikkel. Persze, később elmesélem neki, de most nem érünk rá találgatni.

– Köszönöm – pislogott rám elkámpicsorodva Jamie. – Megmentetted az életem!

– Nincs mit, haver – töröltem a véres kezem a nadrágomba, majd a mögöttünk síró Tüphónra emeltem a szemem. A fickó a térdét szorongatva görnyedt, Ves képessége kellően letaglózhatta. Sebaj, megérdemli azok után, amit tenni készül, viszont ez így nem lesz jó.

– Mit csináljunk vele? – kecmergett talpra Ves. – Be kéne zárni valahova.

– Nem tudom – mormoltam, de vészesen gondolkodtam. – Talán szólnunk kellene valakinek. Mondjuk Hádésznak – javasoltam, miközben én is felálltam, és a kezem nyújtottam Jamie felé, aki elfogadta azt, de még mindig elég szétzuhantnak tűnt. Rendben, nem lepett meg, most tért vissza a biztos halálból. Azért engem is rottyra vágott a folyós, nyakelvágós eset.

– Nem vihetjük az alvilágba, mikor ott van Elsie – hozta fel Ves. – De... akkor mi legyen?

– Menj le, és szólj Hádésznak! Addig én itt maradok, és figyelem, ahogy sír – utasítottam lágy hangon, hiszen egy másodpercig sem akartam, hogy Tüphón közelében maradjon. Ha kell, majd én verekszem vele újra. Már úgyis belejöttem... De nem úgy tűnt, hogy szükség lesz rá. Szerintem életében először rí a csávó, méghozzá elég keservesen. Konkrétan patakokban ömlöttek a könnyei, nagyokat lihegett, és ennek tetejében még szipogott is. Ha nem ért volna némi sokk, nevetnék rajta. Nem minden nap zokog előttem egy mitológiai szörnyeteg.

– Most ne tűnj el vele! – meredt rám vádlón Ves. – Múltkor is halálra aggódtam magam!

– Nem fogok, de siess! – sürgettem, hiszen ötletem sincs, meddig tart ki Ves képessége. Elvileg addig, amíg azt nem mondja, elég. Reméltem, hogy valóban így van.

– Jól van – mormolta, majd hátrált egyet, és egy nagy levegővétel közepén köddé vált.

Tüphónt figyeltem, igaz, tisztes távolságból, azonban igazam lett. Hiába ment el Ves, folytatta a keserves hüppögést. Kínjában lerogyott a parkettára, és a tenyerébe temette az arcát. Nem tudott megállj parancsolni a folyamatosan feltörő szomorúságnak.