Blind and Frozen I-III. Befejezett

II./ 3. Tényleg te vagy az? (Part 2)

VESPERA

A hazaút kimondottan csendben telt. Szüntelenül az elhangzottakon agyaltam, de ami leginkább kicsúcsosodott bennem az a csalódottság volt. Úgy éreztem, Maddox nem tett meg mindent azért, hogy jelentkezzen. Persze nem tudhattam biztosra, mégis sértett, amiért hónapokon át kétségek között éltem. Sőt, biztosra vettem, hogy halott.

Talán semmi értelme nem volt ennek, de fájt, és sajnos ezt nem tudtam leplezni. Arra vágytam, hogy jobban megmagyarázza, és még egyszer bocsánatot kérjen, amiért feleslegesen mentem végig ezen a tortúrán.

Útközben párszor rápillantottam, de úgy tűnt, ő is kellően elmélyedt a saját gondolatai között, így inkább egyelőre hallgattam.

Amikor leparkoltunk az ismerős épület előtt, Maddox rám emelte vizslató, zöld íriszét.

– Most miért nézel így rám? – tettem fel a kérdést értetlenkedve.

A brutális öröm elmúlt, amit az érkezése váltott ki belőlem, és előbújt a tanácstalanság. Annyira sok kérdésem maradt, és azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. Azonban jelenleg leginkább az foglalkoztatott, miért nem volt erőszakosabb, és küldte ide Apollónt vagy esetleg egy galambot. Nekem aztán mindegy, de igazán tehetett volna valamit! Bármit? Igen, talán ez a megfelelő szó.

Nyilván ez összességében nem befolyásolt már semmit, de azért szerettem volna, ha tudja, miféle érzések keringtek bennem, és min mentem keresztül, míg ő... fogalmam sincs, mit csinált.

– Hogy nézek? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mormoltam. – Azon gondolkodsz, hogyan rabolj el?

– Szeretnéd, hogy újra elraboljalak? – intézett felém egy huncut vigyort. – Megoldható!

– Nekem mindegy – rántottam vállat semlegesen. – Majd felírom a listára, a... nem is tudom, mondjuk a hónapokon át tartó depresszió mögé! – vágtam hozzá kendőzetlenül, hogy azért felfogja, rendesen megviselt az elmúlt időszak.

– Őszintén sajnálom – hajtotta le szomorúan a fejét. – Éreztem én, hogy azért haragszol rám.

– Egy kicsit – ismertem el, majd felsóhajtottam –, de ettől még... azt akarom, hogy itt legyél velem. Csak egy dolgot nem értek: miért nem kerestél valami megoldást arra, hogy szólj nekem? Igazán megtehetted volna! Maddox, éjszakákat sírtam át, az első héten... azt hittem, belepusztulok a fájdalomba. Én... az életemben nem voltam még ennyire összetörve...

– Hidd el, hogy mindent elkövettem! – bizonygatta magabiztosan, mégis együttérzőn. – A ház köré valami varázslatot tettek, ami meggátolt abban, hogy kitörjek. Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal egy ezeréves tévé volt. Mondtam, az apám lényegében bebörtönzött oda!

– Értem én – forgattam meg a szemem. – Most már tök mindegy, de igazán ideküldhetted volna Apollónt!

– Ves, majdnem minden nap megkértem, hogy jöjjön el hozzád, de azt mondta, nem lehet – magyarázta lágy hangon. – Kérlek, ne haragudj rám! Tisztában vagyok vele, min mentél át, és igyekszem jóvá tenni, már, ha megengeded. Tudom, hogy nem lehet egy csettintéssel, de rajta leszek az ügyön, csak... ne küldj el!

– Nem foglak – sütöttem le a pillantásom. Nem vagyok én őrült, viszont tudnia kell. Így fair.

– Nagyon sajnálom!

– Remélem, érted, mi a bajom – fixíroztam a műszerfalat. – Úgy érzem, te jól elvoltál, míg én...

– Jól elvoltam? – vágott a szavamba. – Ves, minden egyes napon azon őrlődtem, mit tehettem volna másképp. Azon gondolkodtam, hogyan szólhatnék neked, miközben megállás nélkül az apámmal veszekedtem. Nem én nem akartam jönni, nem engedtek. Erőszakkal visszatartottak! Amint felébredtem, elindultam hozzád, de képtelen voltam kilépni az ajtón. Visszapattantam róla! Kérlek, hidd el, hogy ez a része nem rajtam múlt! Nem tudtam, hogy mit tervez Apollón. Ha tudom, teszek ellene, de azóta sem vagyok más, mint egy kellék. Egy egyszerű félisten, akit be lehet dobni egy szobába, ha úgy tartja kedve az istenségnek.