Blind and Frozen I-III.

16. Vonzalom

– Mi-mit mondtál az előbb? – suttogtam halálra váltan, hiszen biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.

– Mindössze annyit, hogy gyönyörűnek tartalak. – Megrökönyödve álltam a pillantását, nem tudtam felelni. Teljes káosz kezdett eluralkodni bennem. Két opció jutott eszembe: az első, miszerint tényleg így gondolja, a második pedig az, hogy kizárólag azért mondja ezt, mert lelket akar önteni belém, ahogy ma korábban megmondta. A második tűnt valószínűbbnek, mégis arra vágytam, hogy az első legyen igaz. Mint általában, most is az eszem győzött a szívem felett.

– Nem is igaz – nyögtem ki suttogva. – Tudom, hogy csak azért mondod, mert...

– Mert így gondolom – szakított félbe, majd megfordított, és beljebb araszolt velem a próbafülkébe. – Nézd meg! – bökött a tükör felé.

Hiába néztem én, mást sem láttam, csak egy csúnya, dagadt lányt, aki mögött egy olyan csávó álldogált, aki magasan üti az ő szintjét. Egy idő után Maddoxot kezdtem vizslatni, és eltűnődtem rajta, miért éri meg neki a velem való macera. Hiszen egyértelműen az vagyok. Egy nyűg, púp az ember hátán, aki csak bajt hoz a fejére.

Ráadásul annyira mások vagyunk. Míg én mindenben a rosszat keresem, ő addig azt, mitől lesz valami pozitív. Amíg ő éli az életét, én mindössze csak túlélem a sajátom. Arról nem is beszélve, hogy úgy festek mellette, mint egy hóember. Már csak a répa orrom hiányzott, hiszen a testi adottságaim bőven hajaztak rá. Míg Maddox izmos, vékony és tagadhatatlanul helyes. Még a homlokába lógó hajszálak sem rontják el az összképet, pedig sosem voltam elragadtatva a hozzá hasonló, kisfiús arcú, cuki mosolyú fiúktól.

Talán az arcomra is kiülhettek a kicsapongó gondolataim, mert a fiú megfogta a hajam, és akárcsak egy menő stylist előresöpörte a szőkésbarna szálakat, amiket utána gondosan eligazgatott.

– Köszi, ez most így... még szörnyűbb – nevettem fel halkan.

– Nem az – tiltakozott rögvest. – Jól áll, fogadd el! – folytatta teljes meggyőződéssel. – Csinos vagy benne, én értek az ilyesmihez.

– Aha...

– Tényleg! – erősködött, mintha bármit is számítana. Elfogult, csak nem értettem, miért, mikor szemmel látható, hogy nem vagyok egy topmodell.

– Jól van – adtam be a derekam. – Köszönöm – motyogtam, amikor a tekintetünk találkozott a tükörben. Kedvesen elmosolyodott, majd felsóhajtott, és kihátrált a fülkéből a függönyt behúzva maga után.

Még egyszer végigmértem magam, majd levettem a göncöt, és felkaptam a sajátom. A karomra akasztottam a megvásárolni kívánt dolgokat, és csatlakoztam a rám várakozó Maddoxhoz.

– Akkor megvesszük? – szegezte nekem a kérdést azonnal. Ajkán még mindig egy széles vigyor csücsült.

– Ha szeretnéd – válaszoltam halkan. – Csak... menjünk már innen!

– Szuper! – vágta rá töretlen lelkesedéssel, és elvette tőlem a ruhákat.

Ezután nem húztuk sokáig az időt. Maddox fizetett, majd újra elfoglaltuk a Cadillacet. Ott előkotorta az élelmiszerekkel megtömött zacskót, és lerakta az ölembe.

– Igen? – pislogtam rá értetlenül.

– Válassz, és egyél! – utasított ellentmondást nem tűrő hangnemben. Nem is mertem ellenkezni, úgyhogy találomra elvettem egy szendvicset, majd átnyújtottam neki a zsákot.

– Köszi – mormoltam.

– Arra gondoltam – kezdett bele, miközben ő is kihámozott némi elemózsiát –, hogy New York felé indulunk. Jártál már New Yorkban?