Blind and Frozen I-III.

II./ 17. Vita és vágy

VESPERA

Maddox egy szempillantás alatt lett köddé a rusnya Tüphónnal együtt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az igazi apám valósszínűleg halott. Nem igazán maradt időm ezen rugózni, mert anya ismét felsikkantott egyet.

Vettem egy nagy levegőt, hogy úrrá legyek a heves szívverésemen, majd odamasíroztam hozzá, és megragadtam a kezét, aztán felhúztam a pult mellől. Nem is emlékeztem, mikor került oda, de brutális módon zihált és remegett.

Az aggodalmam a tetőfokára hágott, amikor anya felnyalábolása közben rájöttem, hogy fogalmam sincs, hova vitte Maddox Tüphónt. Legszívesebben sírva fakadtam volna, amiért elteleportált vele, de nem borulhattam ki. Anyának szüksége van rám.

Bíztam Maddoxban és az ítélőképességében is, így igyekeztem elhitetni magammal, hogy tudja, mit csinál. Legalábbis az esetek nagy többségében igen. A mostani helyzet elég váratlan és rémisztő, de Maddox nem béna. Nem is értettem, miért állítja állandóan, hogy gyengén harcol, mikor most is ruganyosan és körültekintően szállt szembe Tüphónnal.

A plafon reccsent egyet, mire odakaptam a fejem. Mounty egy nagy adag törmelék tetején érkezett meg közénk. Micsoda szörnyeteg ez is! Még átalussza a drámát...

Ásított egyet, megrázta magát, mintha mi sem történt volna, majd felmorrant, és orrával a kijárat felé bökött.

– Hustonba megyünk, Mounty – adtam tudtára. – Gyere utánunk! Ha jól tudom, tudod, hova kell menni. – A labrador látványosan bólintott egyet.

– Mi folyik itt, drágám? – kapaszkodott belém anya. – Vespera!

– Ne félj, mindent elmagyarázok, csak később! – hadartam, majd egyszerűen Maddox szobájába teleportáltam.

Odaérve eltámogattam anyát a kanapéig, aztán kirontottam az ajtón, és feltérképeztem, ki tartózkodik az épületben.

A konyhából halk nevetés és beszélgetés szűrődött ki, így azonnal odasiettem. A küszöbön megtorpantam, majd segélykérően Carolra pillantottam.

– Csá, Vespera! – vigyorgott rám a pultot támasztó Jackson. – Csak nem véget ért a feladatotok? Hol van a jövőbelátó mitugrász?

– Nincs most időm erre, Jackson – mordultam rá. – Carol, szükségem lenne a segítségedre!

– Mi a baj? – kérdezte csodálkozva. – Talán Maddoxszal történt...

– Nem! Vagyis... nem tudom, ő nincs itt – magyaráztam szétszórtan. – Ránk támadtak, és az anyám végignézte. Idehoztam, mert itt biztonságos, de... elég sokkos állapotban van, és...

– Ki volt az? – vágott közbe Jackson.

– Tüphón – sóhajtottam elkeseredetten. – Maddox, ő... éppen vele harcol... valahol. Eltűntek! Azt mondta előtte, jöjjek ide, így itt vagyok.

– Akkor van egy rossz hírem, Carol – ült ki az arcára egy elégedett vigyor. – Hívhatod a temetkezési vállalkozót, mert Maddox nem éli túl. Ha Tüphónnal szállt szembe, akkor pedig egyértelműen egy világi idióta.

Olyan méreg hatalmasodott el rajtam a bántó szavak hallattán, hogy azt hittem, menten felrobbanok. Maddox az életét kockáztatva, minket védelmezve csapott vele össze, és még idiótának meri nevezni? Hogy mondhat ilyet?

Odavágtattam Jackson elé, és várakozás nélkül lekevertem neki egy pofont. A fiú az arcához kapott, majd tátott szájjal, megsemmisülve Carolra nézett, aki ijedten pislogott vissza felénk. Egy egészen kicsit elszégyelltem magam, mert hirtelen cselekedtem, de talán már kijárt Jacksonnak, hogy valaki jól befogja a nagy pofáját.