Blind and Frozen I-III.

6. Indulás

Maddox hátrébb húzódott tőlem, majd várakozón figyelni kezdte a látomásra mutatott reakcióm. Egy ideig csak meglepetten álltam. Az agyamban felrémlett a testes férfi, ki egy elegáns megjelenésű nővel veszekedett. Körülöttük egyszemű szörnyetegek álldogáltak, és figyelték a heves vitát, ami kibontakozott a két istenség között. Úgy tűnt, ez a bizonyos Héra testet cserélt egy rusnya, nem túl szemet gyönyörködtetű csávóval, ugyanis a férfi úgy artikulált, ahogy egy nő tenné, míg a másik különösképp kényelmetlenül élte meg a helyzetet, de ettől függetlenül nem rejtette véka alá a véleményét ő sem. Az ingerült szóváltásnál már csak az rémisztett meg jobban, hogy a magas, csúnya alak szájából többször is elhangzott a nevem, miközben arról oktatta ki a hölgyeményt, hogy ez így nem mehet tovább. Ezután a másik dühösen odavágta neki, hogy akkor álljon bosszút, mire a férfi elhalkult, majd elmosolyodott, és kijelentette, hogy Erinnüszöket küldd.

– Mi-mik azok az Erin... valamik? – tettem fel az első kérdést a húszezer közül.

– Fúriák – kezdett járkálni előttem Maddox. – Hérát és Héphaisztoszt láttad, ők veszekedtek. Ezért mondtam, hogy Héra is érintett a cserében, ugyanis Héphaisztosz testébe került. Nem túl megható a közös múltjuk, így Héra extrán zabos, Vespera. Csak azt nem tudom, honnan jött rá, mert az apámon és Zeuszon kívül csak Démétér tudja, hiszen ő adott neked életet.

– Mo-most... most mi van? – hebegtem zaklatottan, miközben idegességemben az ujjaim kezdtem tördelni magam előtt. Kezdett körvonalazódni, hogy talán Maddox mégsem drogos, és minden, amit állít, igaz lehet.

– El kell mennünk! – jelentette ki újra a fiú. – Nem maradhatsz itt! Folyamatosan mozgásban kell maradnunk, míg rá nem jövünk, mivel okoztad a cserét, és vissza nem fordítjuk.

– Nem mehetek el! – tört ki belőlem. – Nekem holnap iskolába kell mennem!

– Ves, szerinted érdekel ez most bárkit?

– Az anyám... nem léphetek csak úgy le!

– Igaz, várjuk csak itt meg őket, hátha a házban lévő két ember is meghal – rántotta meg a vállát, míg a szemem kitágult a reakciójára.

– Mégis mit mondjak anyának? Azonnal kihívja a rendőrséget! Szerinted el szoktam csak úgy járogatni? – hoztam fel az érveim, de Maddox nem úgy festett, mint akit ebből bármi is érdekelne.

– Írj egy levelet, vagy mit bánom én! – folytatta ingerülten. – Te tényleg meg akarsz halni?

– Én... nem, de még sosem voltam ilyen helyzetben! – majréztam a pániktól, ami elég hirtelen talált rám. – Annyira szürreális ez az egész!

– Elhiszem – sóhajtotta, majd körbenézett a szobámba. – Akkor tedd, amit mondok!

– Nem akarom! – tiltakoztam, majd feldúltan odavágtattam a szekrényemhez, és kitéptem belőle egy farmert, hogy magamra húzzam. Kezdett már nagyon kiborulni a láthatatlan bili, közel éreztem magam az agykárosodáshoz, főleg most, mikor szép lassan eljutott az elmémig, hogy valószínűleg elég kakaós a képzeletbeli palacsintám. A legfelkavaróbbnak azonban azt éreztem, hogy mindeddig semmit sem tudtam erről az egészről, és egyszerűen csak belecsöppentem. Mintha csak egy zebra volnék, akit behajítottak az oroszlánok ketrecébe.

– Vespera! – mérgelődött Maddox. – Nem érted, hogy meg fogsz halni? – hangsúlyozta ki az utolsó pár szót. – Szerinted itt törném magam, ha nem lenne komoly a szitu?

– Nem tudom! – kiáltottam fel, de rögtön észbe kaptam, és az órára emeltem a tekintetem, ami hajnali négyet mutatott. A szüleim még aludtak ilyenkor, és nem akartam felverni őket az ordítozásommal. Főleg abban az esetben nem, ha valóban csapot-papot távoznom kell.