Blind and Frozen I-III.

23. Vacsora

Gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá, de úgy látszott, minden rendben. Maddox felmutatta a hüvelykujját, majd vett egy nagy levegőt, és kimászott a kettévált kanapéból. Rám emelte a szemét, majd az ülőgarnitúráján tátongó lyukra. Tulajdonképpen ketté tört, és a bőr felrojtosodott. Legalább nem cserélt személyiséget a kanapéval. Habár akkor elég csendes lenne mostantól.

– Nagyon sajnálom! – szabadkoztam, miközben megragadtam a karját. – Jól vagy? Nem történt veled semmi?

– Igen, minden király! – vágta rá azonnal. – Egy kicsit sajog a hátam, de túlélem. Viszont igazad volt – fogta meg mindkét vállam. – Dühösnek kell lenned!

– Úgy tűnik – vettem tudomásul én is, azonban ez a felfedezés nem emelt a magasba. Ahhoz, hogy bármelyik cserét visszafordítsam, valószínűsíthetően jelen kell lenniük a feleknek. Ez Hádészt és Aprodithé-t illetően nem gond, viszont a többi...

Poszeidónról és Athéné-ről semmit sem tudtam. Mindössze annyit, amit Athéné lánya említett New Yorkban: az anyja dühös rám, ami nem hangzott túl biztatóan. Ez még nem jelentette azt, hogy meg akar gyilkolni, viszont azt sem, hogy boldogan átölelne. Poszeidónt ennél is nagyobb homály fedte. Információ nélkül is sejtettem, hogy a tenger istene sem rajong értem.

A legvészesebb mind közül a Hérát és Héphaisztoszt érintő probléma. Héra bosszúra szomjazik, és kétlem, hogy leülne velem dumcsizni egy kávé mellett. Héphaisztosz meg egy újabb nagy kérdőjel, de nem szívesen néznék farkasszemet azokkal az egy szemű izékkel, amiket Maddox látomásában véltem felfedezni.

– Ezt kell akkor gyakorolni – folytatta Maddox. – A ház mögött van egy kert, a végében van mindenféle lom. Majd kimegyünk oda!

– És össze kéne szednem magam – tettem hozzá halkan, ahogy felsejlett bennem egy gondolat. Gyenge vagyok és eltunyult, méghozzá annyira, hogy a harmadik emeletre való felsétálás kimerítette a tüdőmet. Így mégsem nézhetek szembe Hérával vagy azzal, akit ellenem küldd. Egyszer szerencsém volt. De másodjára és harmadjára is ugyanígy alakul? Biztos, hogy nem.

– Hogy érted?

– Szert kéne tennem egy kis kondira – mondtam ki hangosan, és így már egészen egy elhatározásnak hangzott. – Ha legközelebb megtámadnak, akkor legalább el tudjak futni. Mondjuk múltkor se jött be... de nem ez a lényeg!

– Mármint... edzeni akarsz? – ült le a megmaradt kanapé bal oldalára, és maga elé húzta az épen maradt ételt.

– Azt hiszem – bólogattam eltökélten. – Majdnem meghaltam, amikor feljöttem a lépcsőn, és ez nem lesz így jó.

– Oké, akkor kitalálunk valamit – harapott bele az egyik szendvicsbe –, de most gyere, és egyél te is!

Tétovázva álltam egy darabig, végül győzött az éhségem, és letelepedtem vele szemben. Felém nyújtott egy szalámis kenyeret, amit rögtön elfogadtam.

Egy darabig halkan ettünk, Maddox is eléggé a gondolataiba merülhetett, mert nem szólt egy büdös szót sem, csak bámulta a padlót. Végül a harmadik szendvics után felsóhajtott.

– Nagyon sajnálom ezt az egészet, Ves! – tört ki belőle, zöld írisze immáron engem figyelt. – Nem szeretném, ha neheztelnél rám, tudom, hogy nem kellett volna neki semmit sem mondanom, de... tényleg nem konkretizáltam számára semmit, mindössze felületesen beszéltem. Azt sem kellett volna az orrára kötnöm, tudom. Elrontottam, de jóvá teszem! Majd beszélek vele este, és...

– Jó, értettem – vágtam a szavába –, nem kell ennyiszer bocsánatot kérni, csak hagyj egy kis időt, amíg megemésztem, oké? Ez van – rántottam vállat, és megcsóváltam a fejem.