Blind and Frozen I-III.

II./ 4. Hová tűnhetett? (Part 2)

MADDOX

Döbbenten szuggeráltam a papírlapot, melyen én és Ves álltunk pontosan ugyanabban a pózban, ahogy az imént a szobát pásztáztuk, közvetlen azután, hogy beléptünk.

– Nem értem – mormoltam zavarodottan, hiszen ez... lehetetlen.

– Miért rajzolna le minket? – dobta fel Ves a következő talányt még mindig a vállamba kapaszkodva. – Ráadásul... – Hirtelen hallgatott el, így ráemeltem a tekintetem.

– Mi az?

– Fordítsd meg! – kapta ki az ujjaim közül, majd megforgatta, és úgy adta vissza. – Mi a franc?

A szemöldököm szinte magától szaladt fel, amikor elolvastam a gyöngybetűkkel odamázolt szöveget.

„Vespera szerint sötét a szobám, de menő az emeletes ágyam. Maddox szerint üres a fal, majd kifüggesztek valamit a kedvéért. Talán."

– Itt valami nagy szar van! – csaptam le a lapot az asztalra, és rögtön székestül Ves felé fordultam.

– Nézzük már meg a többi rajzát! – került ki, és széttúrta őket újabb nyomok után kutatva. Elidőzött, legalább két percig pakolgatta a rajzokat, majd felkapott egyet, és az orrom alá dugta. – Az ott Carol, és egy autóban ül.

Valóban abban ült, méghozzá a sajátjában. A háttér sötétre volt festve, így nyilvánvalóan éjszakát ábrázolt. Azonnal a hátoldalára fordítottam, és elakadt a lélegzetem.

„Elvisz az az ember, de nem félek tőle, korábban is találkoztunk már."

Lassan siklott a pillantásom Vesre.

Sajnos összeállt az elmémben egy kép, aminek nem túlzottan örültem. Túlságosan ismerősnek hatott ez az egész, és azt akartam a legkevésbé, hogy Elsie-nek is át kelljen mennie azon, amin nekem. Nem kimagasló dolog félistennek lenni, és jelenleg attól tartottam, Elsie tényleg a húgom. Legalábbis félig meddig.

– Szerinted lehetséges, hogy Elsie tényleg... a húgom? – pislogtam rá meglepetten.

– Igen! – válaszolta határozottan, majd nekidőlt az asztalnak. – Amikor legutóbb itt voltunk, egy konkrét gitárszólót adott elő nekem, és kérdeztem tőle, jár-e gitározni, és azt mondta, tegnap tanulta a netről.

– Ez hihetetlen – morgolódtam halkan. – Hogy nem vettem észre?

– Szerinted Elsie tudta?

– Nem hiszem – ráztam a fejem. – Most mondta Carol, hogy az utóbbi időben kezdett furcsán viselkedni.

– De nem azt mondtad, hogy kiskorodtól kezdve voltak látomásaid? – érdeklődött Ves.

– De igen – támaszkodtam a combomra, és igyekeztem összekaparni a gondolataim. – Nincs korhoz kötve, legalábbis nem tudok róla.

– Azt írta, kedves ember – folytatta Ves a szekrények felé meredve –, szóval az nem Apollón. Ő nem túl kedves.

– Nagyon ki vagy rá bukva – állapítottam meg nevetve, majd hátradőltem. – Egyébként tud kedves is lenni.

– Gömbölyded kis emberkének hívott!

– Azt nem mondtam, hogy udvarias is – rántottam vállat. – Ne vegyél magadra ilyeneket!

– Tehát Apollónnál van? – hozta fel Ves mit sem törődve a válaszommal.

– Fogalmam sincs – ejtettem az ölembe a karom. – Akár lehet.