Blind and Frozen I-III.

II./ 27. Isteni

VESPERA

– Szóval, elárulod végre, miért ragaszkodsz ehhez annyira? – kérdeztem Maddoxtól, amikor leparkolt Rockville-ben az ominózus fagyizó előtt, ahol akkor jártunk utoljára, amikor galád módon elrabolt.

– Már mondtam! – vigyorgott rám szenvtelenül. – Nem szeretném, ha rossz emlékek kötnének a helyhez!

– Ez egy baromság – sóhajtottam fel szemforgatva.

Egy hét telt el a csata óta, ahol túl sokan lelték halálukat. Igaz, nyertünk, de ennek ellenére elborzasztott a látvány, ami Árész kiiktatása után fogadott. A széttépett tetemek és emberek látványa örökre az agyamba égett. Sosem fogom elfelejteni a halál sikolyokat és az ereimben lüktető vad rettegést, amikor Árész odafogta a kardját a torkomhoz. Még túl frissnek bizonyult az élmény, de próbáltam másra koncentrálni. Például arra, hogy egyelőre úgy látszott, véget ért az üldöztetés, és nyugalom telepedett ránk. El kell hessegetnem a rémképeket, hogy túllépjek az átélt traumán.

Maddox hat napja megállás nélkül hajtogatja, hogy bizony fagyizni akar, méghozzá ebben a hülye cukrászdában. Az okát nem árulta el, de már eljutottam odáig, hogy nem is firtattam. Minek? Legalább belejövök a nyilvánosan étkezésbe.

– Ne morcoskodj – csókolta meg a kézfejem –, inkább menjünk! Gondold el, lehet, elfogy a csokis fagyi, mire beérünk, mert itt tétlenkedünk.

– Az tényleg borzalmas lenne – nevettem fel a baromságára. – Jól van, felőlem indulhatunk!

A végszóra kikászálódtunk a Cadillacből, és kézen fogva elindultunk a hely irányába. Odaérve Maddox nem adta öt gombóc csokifagylalt alá, én viszont megelégedtem egy epressel és egy vaníliással. Még a végén elengedem itt magam, és haza kell gurítani, mert felszaladnak a kilók.

– Elég nosztalgikus, nem? – mosolygott rám, amikor lehuppantunk a külső teraszon felállított asztalkák egyikéhez. Velem szemben foglalt helyet, pont úgy, mint hónapokkal ezelőtt.

– De igen – helyeztem le magam elé a tálat, amiben a fagyos finomság hevert, majd összefontam a karom, és hátradőltem.

– Ne kezd megint! – kuncogott fel a reakcióm láttán. – Egyed szépen, mert bepakollak a szekrénybe!

– Hogyne – kacagtam fel. – Már egyszer megtetted, és végül te húztad a rövidebbet, te hülye.

– Nem igaz – nyalogatta nagy elánnal a kanalat. – Na, Ves, told be a szádba!

– Előbb mondd el, mit keresünk itt! – hunyorogtam rá, hátha kiszedhetem belőle.

– Oké – eresztette le a tálacskát, majd oldalra pillantott. – Tudod, rájöttem, hogy az élet sokszor olyan helyzeteket szül, amire nem készülhetünk fel előre. Amikor ott álltál Árész kezei között, Ves, én... – harapta el a mondat végét –, én... teljesen lefagytam. Ha nem adsz erőt, sosem mozdulok meg. Ez rádöbbentett arra, mekkora traumát képes okozni egy-egy apró mozzanat és történés. Azt hiszem, múltkor én is azt okoztam neked, amikor elraboltalak, és gondoltam, így már talán szebb emlékek köthetnek ide. Talán így jóvá tehetem...

– Maddox – hajoltam előre, és megtámaszkodtam a kör alakú asztalkán –, ugye tudod, hogy nincs bennem semmiféle ellenérzés? Nem vagyok se traumatizált, se haragos, ez csak egy apróság volt, amit okkal követtél el. Ne ostorozd magad most, amikor végre úgy tűnik, hogy minden... a helyére került.

– Attól még reméltem, hogy így kicsit más lesz...

– Figyelj, én nem bánom, ha megint elrabolsz – emelgettem meg játékosan a szemöldököm. – Csak ezúttal ne csináld bénán! Majd adok instrukciókat, hogyan csináld!