Blind and Frozen I-III.

II./ 3. Tényleg te vagy az? (Part 1)

VESPERA

A homlokomba húztam a kapucnim, amikor ebédszünetben kivonultam a szokásos helyemre, a szabad levegőre. Nem terveztem enni, az utóbbi időben ilyenkor sosem volt étvágyam. Helyette a gondolkodásra szántam az időt.

A tegnap esti üzenet nem kicsit rúgott bele a lelkembe. Nem értettem, miféle beteg játékot űz velem Apollón. A saját szememmel láttam, ahogy Maddoxot elnyeli a folyó, és elviszi a bő sodrás, az apja mégis azt állította, életben van.

Az egész éjszakát ébren töltöttem. Részben emiatt, részben Mounty végett. Ő úgy érezte, az lesz a legjobb, ha a kutyapelenka helyett a szőnyegre végzi a dolgát, így ott térdeltem egy jó félórát, hogy kisikáljam belőle. Persze közben a kicsi ott csóvált mellettem, és incselkedve bújt hozzám. Legalább ő hozott egy kis boldogságot az életembe. Persze nem a pisisikálással, de ez már részletkérdés.

Egy igazán mélyről jövő sóhaj kíséretében túrtam elő Maddox levelét, és átfutottam a sorokat. Már megint rohadtul kikészültem. A sírás kerülgetett, nagyot nyeltem, hogy visszafogjam. Nem akartam, hogy esetlegesen emiatt is kigúnyoljanak. Mondjuk, mióta ledobtam pár felesleges kilót, egészen visszavettek. Mennyire visszás ez valójában, de mindegy, legalább hagynak csendben szenvedni.

Begyűrtem a már lassan cafatokra foszló papírt a táskámba, majd a tenyerembe temettem az arcom, miközben azon agyaltam, mi lehet az igazság. Az utolsó szavait pörgettem újra és újra, amiben elmondta, hogy „bármi történjen, ne essek kétségbe". De vajon ez is a bármi része? Mit jelent az, hogy bármi?

Nem értettem, és ez egyenesen az őrületbe kergetett. Amúgy sem jutnék egyről a kettőre, így inkább felegyenesedtem, és levettem a kapucnim.

Szigorúan az előttem húzódó betont szuggeráltam, és igyekeztem nem gondolni semmire, mindössze élvezni a levegő frissességét, és létezni.

Bal oldalt kicsapódott a suli bejárata, de nem különösebben érdekelt. Úgy sem az jött ki rajta, akit igazán várnék. Akkor meg minek pazaroljam az energiám nézelődésre?

Elhaladt előttem pár diák, gondolom cigizni siettek, szerencsére egyik sem törődött velem. Aztán váratlanul egy ember leült a jobb oldalamra.

Na, már csak ez hiányzott! Egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni, így úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, hogy valaki idepofátlankodott, mikor láthatóan egyedül szeretnék lenni.

Folytattam a járda feltérképezését, hátha veszi a lapot, és elmegy. Ha nem nézek rá, akkor egyértelmű, hogy nem akarok róla tudomást venni, nem igaz? Ez eddig bevált.

– Mi olyan érdekes azon a kövön? – A hangra, ami felcsendült, rögvest odakaptam a fejem. Rémülten ugrottam hátrébb, aminek az lett a következménye, hogy lecsúsztam a padról, egyenesen a fűre. Seggre ülve, kalapáló szívvel, zihálva meredtem rá.

Hallucinálok! Gyógyszeres kezelésre szorulok, mert Maddoxot látom, és az imént a hangját hallottam. Ez lehetetlen!

– Mit csinálsz, Ves? – ugrott fel azonnal, majd felém nyújtotta a tenyerét. Megfagyva pislogtam, de nem mertem megmozdulni, csak vizslattam az ismerős zöld szempárt.

– Te nem vagy igazi – súgtam megsemmisülten.

– De igen – hajolt le értem a... szellem? Léteznek szellemek?

Hozzáért a karomhoz, hogy felsegítsen, de ijedten elhúztam előle. Jó, a szellemek nem tudnak megérinteni, ugye? Édes istenem!

– Lá-láttalak me-meghalni – dadogtam sokkosan. – Ne... ne érj hozzám! – hebegtem összezavarodva. Megfelelő lesz nekem itt a földön, ez már bizonyosan az agyhalál.