Európai nyár(Befejezett)

Fekete-erdő 4: Sötét alak

Az elmúlt pár óra alatt újra leszállt a hátborzongató sötétség, és persze, hogy nincs elég águnk ahhoz, hogy begyújtsuk a tüzünket, ezért Milánt küldjük el, hogy szerezzen párat, a történetei végett, amivel megrémisztett minket tegnap este. A bokám és a térdem továbbra sincs teljesen rendben, de a fájdalom már nem olyan éles, így megfordul a fejemben, hogy bosszút állok Milánon, és megijesztem a sötétben.

- Hé, hova mész? - állít meg Dávid, amikor nagy nehezen sikerül felállnom a rönkről.

- Rá hozom a frászt Milánra.

A nem tetszését kifejezve elhúzza a száját, és ebből már tudom, hogy nem szívesen enged el egyedül.

- Nyugi, nem lesz bajom. Úgyis csak a közelbe ment.

- Jó, de egybe gyere vissza - adja meg magát, amit egy elégedett mosollyal köszönök meg.

- Én is jövök, hozom a kamerát! - pattan fel Mia lelkesen, és a kezébe is veszi az eszközét indulásra készen.

- Na szép, mindketten egyedül hagytok - morog Dávid a bajsza alatt, de egy csókkal sikerül elhallgattatnom.

- Mindjárt jövünk.

Miával a hátam mögött neki vágok az éjszakai erdőnek méghozzá úgy, hogy csak a barátnőm kameráján lévő kis világítás ad némi fényt. Az utóbbi esésem után különösen oda kell figyelnem arra, hogy ne botoljak meg egy másik gödörben.

Nem mondom azt, hogy nem ráz ki a hideg a zörejektől, de az a tudat nyugtat, hogy valószínűleg ez csak a gyűjtögető Milán.

Amikor már úgy gondolom, hogy a fiú közel lehet, mert halványan láttam egy ember alakot a fák között, intek Miának, hogy álljon meg, és egyedül megyek tovább az alak felé.

Viszont minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban kezdenek a megérzéseim is életre kelni, és nem mondanám, hogy bíztatnak. Lassítok a lépteimen, amikor már majdnem elérem az alak vállát, és ekkor valami hozzáér a sajátomhoz. Annak ellenére, hogy mennyire fájt a bokám, most egy hangos sikoly kíséretében ugrok neki a mögöttem lévő fának, és rémülten pásztázom az erdőt, míg meg nem hallom Milán nevetését.

- Te nem vagy normális! - förmed rá Mia, aki ugyanakkora sokkot kaphatott mint én.

Milán továbbra sem hagyja abba nevetést, sőt már a hasát is fognia kell.

- Jó kis próbálkozás volt. De már a kezdetektől láttam, hogy közeledtek felém. Engem nem lehet megijeszteni - állítja elégedetten, de engem mégsem nyugtat meg.

A kezdetektől láttam, hogy közeledtek felém... De akkor én mégis, mi a fenét láttam?

- Milán - szólítom meg remegő hangon, de nem tudom folytatni, mert Dávid zihálva megérkezik hozzánk.

- Mi történt? Ki sikított? - kérdezősködik rémülten.

- Én voltam, de nem is ez a lényeg. Milán, te nem álltál ott előttem?

Még ebben a sötétben is látom, hogy zavarában összehúzza a szemét.

- Nem, én követtelek titeket. Miért, te láttál valakit magad előtt?

A fenébe. Én ki a csudát követtem?

A félelem olyan módon áramlik szét az ereimben, mint még soha semmikor, és automatikusan Dávidhoz lépek, hogy megszorítsam a kezét.

- Igen láttam. Egy ember volt, de most, hogy mondod nem te voltál. Más volt a testalkata - hebegem.

- Uramisten - motyogja Mia, miközben lejjebb ereszti a kamerát.

- El kell... - kezd bele Dávid, de egy hatalmas villámlás félbeszakítja, és én megint felsikítok a dörgés hallatán.

- Vissza kell mennünk a sátorba! - kiáltja Milán, és előttünk futni kezd, hogy ezzel is mutassa az utat.

Gyorsan összekapkodjuk a kint maradt dolgainkat, mielőtt elvinné az egyre vadabbá váló szél, majd mi is bepattanunk a sátorba, és magunkra cipzározzuk. A villámok fénye, és az égzengés zaja kezd megszaporodni, míg a szél félek, hogy lassan a sátor anyagát kezdi tépni.

- Soha többé, nem megyünk kempingezni! - szegezi le Dávid.

- Ezt megígérem - jön rögtön a válasz Milán felől, aki a szorosan hozzá bújó Miát öleli át, míg engem Dávid tart a karjaiban.

Ha nem lenne elég az, amit az előbb láttam, még ez a vihar is itt tombol a fejünk felett, és most attól kell rettegnem, hogy ne vigye el a búvóhelyünket, valamint a villám se találjon meg minket.

Egyre szorosabban ölelem át Dávidot, miközben hangos koppanások hallatszanak felettünk.

- Ez ugye nem jég? - kérdem átkiabálva a zajt.

- Nem, ez csak eső! - felel Milán. - Remélem.

Hát ezt igazán lehagyhatta volna a mondatából.

A vihar fokozatosan erősödik, ágakat dobál a sátor falához, és esőcseppekkel bombáz minket a dörgések hangzavarában, mi pedig itt ülünk teljesen kiszolgáltatva, és semmit sem tehetünk azon kívül, hogy némán reménykedünk.

Erősen összeszorítom a szemem, és csak Dávid szapora légzésére, és a csípőmet átölelő karjaira koncentrálok. Így próbálom túlélni az ítéletidőt.

Soha életemben nem rettegtem még ennyire attól, hogy mi következik az ezt követő másodpercekben, és minél jobban, hatalmába kerít a félelem, annál többször rezzenek össze egy-egy hangos dörgés után.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, míg alább nem hagyott a zivatar, de azt követően sem merünk kimenni. Egyrészt sáros minden, másrészt itt lóg a levegőben az az állításom, hogy láttam egy idegent, aki csak úgy eltűnt. Jobban belegondolva nem kizárt, hogy egy katona volt a második világháborúból.

Összebújva alszunk el, és várjuk a reggelt, hogy végleg a hátunk mögött hagyjuk az erdőt, és messzire menjünk innen, egyenesen Münchenbe. Már alig várom, hogy ismét emberek vegyenek körbe, akik lehetőleg nem halottak már közel nyolcvan éve!

A tegnap esti vihar nem kis pusztítást végzett az erdőben, ez látszik reggel, amikor kilépünk a sátorból. Törött faágak, rakoncátlan falevelek és csúszós sár mindenütt, ahová lépek. A legrosszabb pedig, hogy eddig csak este éreztem azt, hogy valaki figyel minket, de most attól a pillanattól kezdve, hogy körbenéztem a fák között.

Tényleg nem akarok mást, csak elmenni innen, viszont ehhez még két órát kell gyalogolnom a fájós lábammal a kocsihoz, viszont ez minden fáradtságot megér.

Úgy léptem be ide, hogy megcsodáltam a természetet, most pedig csak előre nézek, mert félek, hogy meglátok a fák között valamit, ami nem oda való.

Ezért is hatalmas megkönnyebbülés meglátni a falut, ahonnan indultunk, és belépni a házai rengetegébe. Arról nem is beszélve, hogy visszatért a térerő az internettel együtt.

Az autó szerencsére ugyanott áll, ahol hagytuk, ráadásul sértetlen állapotban, így nincs is más dolgunk, mint gyorsan feldobni a platóra a cuccainkat, és minél messzebb menni innen.