Európai nyár(Befejezett)

Frankfurt 1: Ott vagyunk már?

Frankfurt egész belvárosa olyan, mintha Budapesten lennék. Az épületeknek nincsen sok sajátossága, modern épületek, alattuk vendéglőkkel. Vártam valami kis német hangulatot, de ha nem lennének feliratok a boltokon azt hinném, hogy az egyik magyar nagyvárosban vagyunk. Ausztriában sokkal inkább éreztem, hogy német területen vagyok, de itt valahogy nem.

Szerencsére van a városnak egy nagy tere -, ahová most is tartunk -, ahol keveredik a középkor az akkori német hangulattal.

Amint berobogok a deszkával a tér közepére, máris átjár a kedvenc korszakom szelleme. Úgy érzem magam, mintha egy kis középkor venne körbe minden oldalamról, és ezen kívül nem is a modern világ várna.

A színes épületek egytől egyik a kor hangulatát hozzák vissza, ahogy a magas tornyú templom is. Ha ezt most egy képen látnám azt hinném, hogy ezek a házak egy film díszletei, és műanyagból állították fel őket, de most kénytelen vagyok elhinni, hogy ez a valóság. Rögtön csinálok is egy felvételt, hogy máskor is visszanézhessem ezeket a nem mindennapi házakat. Még a nagy vaskapuk és az ablakok előtt lévő napellenzők is alkalmazkodnak a környezetükhöz.

Már most beleszerettem ebbe a helybe.

- Itt kellett volna megcsinálni a szellemes bakancslista pontot. Olyan sokan vannak - sajnálkozik Milán.

- Nem volt elég a szellemekből? - kérdi Mia álmosan. Ő még mindig nem heverte ki igazán a tegnap estét, de legalább már a feje alábbhagyott lüktetni.

- Akkor is kéne itt valamit csinálni - folytatja az agyalást.

- De mit? - Kivételesen nekem sem jut eszembe semmi.

Pár percig csendben ácsorgunk a tér közepén, és a szemben lévő vendéglőt bámuljuk, ami kívülről úgy nézhet ki, mintha meg akarnánk venni a helyet, csak éppen nem vagyunk még biztosak benne.

- Kéne egy ló - jelenti ki Milán a tökéletesen kivitelezhetetlen ötletét.

- És mégis honnan akarsz szerezni? - kérdi Mia.

- Igaz - mondja, majd újra elkezdenek forogni a kerekek az agyában. - Nem is kell igazi. Vannak azok a jelmezek, amihez két ember kell. Egy az állat első lábainak, a másik pedig a hátsóknak.

- Biztos, hogy nem fogsz belőlem lovat csinálni - szegezi le Dávid, mielőtt komolyabban elkezdenénk gondolkodni az ötleten.

- De miért? A többi hülyeségben is mindig benne voltál.

- Kardoztam bagettel, kergettem kecskét, voltam Rómeó, de ló nem leszek.

Dávidnak sikerül annyira határozottnak lenni, hogy Milán nem nyaggatja tovább az ötlettel. Pedig megnéztem volna, ahogy ezek ketten eljátszanak egy elszabadult paripát, de ez lehet, hogy már valóban túlzás.

Így, hogy más nem jut eszünkbe, inkább békében megyünk egy kört, és a nézelődést lezárjuk egy fagyival. Ha a város nem is nyűgözött le eddig, a fagyi legalább finom.

A cukrászda után készen állunk indulni innen, amikor is mintha Milán megidézte volna az eseményeket, egy lovaskocsi vonul be a térre, de egyáltalán nem átlagos. Egy korhoz hű hintót vonnak az állatok maguk után, amiben királynak és királynőnek öltözött emberek ülnek. Még a fogatot hajtó résztvevő is parasztjelmezbe öltözött.

- Mond, hogy nem te hívtad ide őket - fordul Dávid rögtön Milán felé.

A fiú védekezően a magasba emeli mindkét kezét, miközben az arcáról látszik, hogy valóban nincs semmi köze ehhez.

- Mikor tettem volna, a kezemben sem volt a telefon.

- De akkor mi ez? - csodálkozik Mia is a napszemüvege mögül, miközben a hintóban ülők kiszállnak, és a turisták örömmel kezdik fotózni őket.

- Valami bemutató lehet - találgatom. - Viszont a neten nem olvastam, hogy lennének ilyenek.

- Talán csak egyszeri alkalom - rántja meg Dávid a vállát.

- Viszont úgy látom, hogy lehet fotózkodni. Nem megyünk? - virul fel Milán.

Ez ellen nincs kifogásunk, és ahogy a többi nézelődő, mi is kapunk a lehetőségen. Ahogy látom, a kocsiba is be lehet ülni, bakon is helyet lehet foglalni, és a beöltözöttekkel is lehet közös képet csinálni. Nos, mi mindhárom lehetőséggel élünk, ha egyszer lehetséges.

Először is megkérünk egy kedves német házaspárt, hogy készítse el rólunk a képeket, így mindannyian rajta lehetünk az összesen.

Felkapaszkodunk a bakra a kocsis mellé, akinek Milán és Dávid még a vállát is vigyorogva átölelik, hogy a kép „barátságos" legyen. Szegény kocsison látszik, hogy a mosolya csak erőltetett, de ettől lesz vicces utólag a kép. Gondolom nincsen ahhoz hozzászokva, hogy csak úgy haverian átkarolják a turisták, de hát mi már csak ilyenek vagyunk.

Szinte hallom, ahogy az emberünk kifújja a beszorult levegőt amikor végre tovább állunk, és megnézzük a hintót belülről is. A kipárnázott üléseken helyet foglalva úgy érzem magam, mintha egy uralkodó leszármazottja lennék. Beugranak a jelenetek a filmekből, és ott általában mindig az a vége, hogy valakik megtámadják a kocsit, és mindenki meghal, vagy csak kirabolják őket. Esetleg mindkettő.

- Emlékeztek a Shreknek arra a hintós jelenetére...- kezd bele Milán, de Dávid nem hagyja, hogy végig mondja.

- Nehogy eljátszd most a szamarat.

- Nem, csak egy kérdésem van - rázza meg a fejét komolyan, és ez ellen úgy látom, hogy nincs a barátomnak ellenvetése.

- Ott vagyunk már?

Dávid a kezébe temeti az arcát, miközben a válla rázkódik a nevetéstől. Ezzel ellentétben mi nem folytjuk el magunkban, és a kocsi szűk terét hangos röhögés visszhangozza be. Ebben az egészben nem is a beszólás a legviccesebb, hanem az, ahogy Milán kicselezte vele a vőlegényem.

Miután úgy érezzük, hogy sikerül lenyugodnunk, megcsináljuk az utolsó fotót is, ahol a jelmezes emberekkel csinálunk egy képet, majd megköszönjük a házaspárnak a türelmüket. A fotók szuperül sikerültek, főleg az, amin a nevetésünket örökítették meg. A grazi óratoronyban készült naplementés szelfi után ez az új kedvencem.

Ezek után már nincs több dolog, amely lekötné a figyelmünket, így még utoljára magamba szívom a középkori házak látványát, majd felpattanok a deszkára, és roboghatunk tovább a következő célunkhoz ebben a városban.