Európai nyár(Befejezett)

Lyon 3: Mire célzol?

- Te is látod ezt?! - bököm vállba Dávidot lelkesen, de amikor felé fordulok, látom, hogy felesleges volt a kérdés, mert neki már rég leesett az álla. Próbál szavakat formázni az ajkával, amin folyamatosan csordulnak le az esőcseppek, de hang nem jön ki a torkán.

Milán és Mia eltávolodik egymástól, hogy egy kínos mosoly kíséretében szembe nézhessenek a reakciónkkal. Én már régóta sejtettem, hogy van köztük valami, de úgy igazán sosem gondoltam bele, hogy az állításom igaz lehet. Most már viszont csak egyetlen mondat kavarog a fejemben, de ezt a gondolatot Dávid mondja ki helyettem a legmeglepettebb hangon, amit valaha is hallottam tőle.

- Mióta?

Mia halkan kuncog egyet, és beletúr a vizes hajába, ami egyenes tincsekben tapad a vékony arca vonalához.

- Régóta. Igazából azon a héten jöttünk össze, amikor indulni készültünk.

A válasza hallatán az agyam rögtön elkezdi visszapörgetni az emlékeket arra az említett hétre, de a legjobb emlékeim szerint a barátnőm nem járt el sokat otthonról.

- De mégis mikor? - kérdezem meg még mindig sokkos állapotban, mert még az előbbi jelenet hatása alatt állok.

- Tényleg nem volt gyanús, hogy még a félév végén is visszajárok valamiért az egyetemre?

Ekkor végre leesik. Emlékszek, hogy még furcsálltam is, hogy Mia sokkal csinosabban öltözik ki az egyetemre, mint amikor még tanév volt, de nem is kérdeztem, hogy miért teszi.

- Hogy lehettem ennyire vak? - kérdi Dávid inkább saját magától.

- Mondtam, hogy kéne neked egy szemüveg haver - ugratja Milán, ám meglepő módon a barátom nem vág vissza, hanem egyhangúan bólogat.

- Ha hazamegyünk tényleg veszek egyet.

Annyira belemerültünk a csodálkozásba, hogy csak most veszem észre azt, hogy annyira bőrig áztunk, hogy a ruháinkból csavarni lehetne a hideg esővizet. Ha még sokáig ácsorgunk itt, akkor nagy lesz az esélye, hogy valamelyikünk egy csúnya betegséggel fogja végezni.

- Nem megyünk be, és iszunk erre valamit? - próbálom ezzel burkoltan beterelni a társaságot valami fedél alá.

Milán átöleli Mia derekát, majd olyan aranyosan néznek egymás szemébe, ahogyan még Dávid sem szokott az enyémbe. Na most, hogy erre rájöttem, lehet, hogy még megemlítem neki valamikor, de most nem vonom el a figyelmet az új...vagyis régi szerelmeseinkről.

Visszaülünk a helyünkre, ahol még ott állnak a félig elfogyasztott rendeléseink, azonban ezekkel most nem is foglalkozunk, inkább rögtön leintjük a vendégek között fontoskodó pincért, és rendelünk egy olcsó pezsgőt.

- Mikor akartátok elmondani? - tér vissza Dávid izgatottan erre a témára.

- Párizsban. Amúgy is az a szerelem városa nem igaz? Csak aztán jött... - itt elakad, és elnyeli a mondat többi felét., míg egy kurta pillantást vet Dávid felé. - Meggondoltuk magunkat.

- Csak így pár másodperc alatt? - érdeklődök tovább, mert furcsának találom, hogy egy régóta dédelgetett leleplezést egyik pillanatról a másikra megváltoztatnak.

- Itt volt az eső, a táncolás és megtörtént - felel Mia Milán helyett, aki elégedetten pihenteti a kezét a lány combján.

Jó látni, hogy milyen boldogok most, hogy nem kell tovább titkolózniuk. Na de várjunk - jut eszembe még valami. Ha már akkor együtt voltak, mielőtt elindultunk, akkor Gundelsdorfban miért érdeklődött Milán az iránt, hogy Miának van-e barátja?

- Mi volt az a kérdés Ausztriában? - szegezem a feltevésemet a fiúnak előzmény nélkül, mire ő leejti a fejét, és a megkezdett sülthúsát kezdi el nézegetni.

- Ez elég vicces sztori.

- Milyen kérdés? - kapkodja Mia a tekintetét köztem, és Milán közt.

- Én nem kérdeztem meg tőle, hogy van-e valakije. Aztán ott a deszkádon beugrott, amikor leestem róla.

- Azt hitted, hogy nem mondtam volna, ha lett volna más valakim? - néz a barátnőm a fiúra egy amolyan „jaj te" tekintettel.

- Túlgondoló típus vagyok.

Milán mondata közben megérkezik a pincér négy pohár pezsgővel, és a kezünkbe adja a deres poharakat. Nézem, ahogy a szénsav táncot jár a pohárban, majd a magasba emelem az italt, hogy koccinthassak a többiekkel.

- Nos, éljen az ifjú pár! - mondja Dávid, majd a poharak összekoccannak az asztal felett. - Mikor lesz az esküvő?

Arra számítok, hogy erre vagy Milán, vagy Mia félre fogja nyelni a pezsgőjét, de legnagyobb meglepetésemre egyik sem történik meg, helyette Milán olyan mondattal vág vissza Dávidnak, amire nem számítok.

- Oh, úgysem mi leszünk az elsők - kacsint a barátomra, majd elégedetten belekortyol a pezsegő italába. Erre sem Dávid, sem én nem számítottam, viszont a barátom még az italát is félre nyeli, ugyanakkkor én még nem ittam bele, mert valószínűleg ugyanígy jártam volna.

Egy kis időre remény költözik a szívembe, hogy Milán esetleg tud valamit, amit én nem, de mivel a fiúnak szokása ilyenekkel ugratni minket, inkább nem gondolok bele sokat a mondatba. De azért egy pillanatra jól esett azt feltételezni, hogy ezúttal komolyan mondja.

A poharainkon hirtelen megcsillannak az erős napsugarak, és csak most veszem észre, hogy elállt az eső, valamint a felhők is eloszlottak a város felett. Úgy tűnik, hogy ezekre a jó hírekre, még az időjárás is rámosolyog, habár a szivárvány sajnos elmarad.

Milán hunyorogva néz a napsütötte térre, amin a turisták újra mozogni kezdenek.

- Ez a jó idő egy jel a kocsimtól, hogy száradjunk meg, mielőtt beszállunk. Teljesen egyértelmű.

- Nagyon intelligens kocsid van - felelem halk nevetéssel, majd megiszom a maradék pezsgőt a poharam aljáról.

- Bizony, úgyhogy ideje kikérni a számlát.

Összedobjuk a pénzünket, hogy a pultnál kifizethessük, amivel tartozunk, majd indulhatunk egy hosszú városnéző sétára egészen addig, ameddig nem fogunk úgy kinézni, mint az ázott kutyák.

Kilépni a meleg napra igazi felüdülés a vizes ruháink miatt, viszont, ha visszagondolok az előbbi jelenetekre, nagyon is megérte ez a kis esőtánc.