Európai nyár(Befejezett)

Milánó 4: Újra találkozunk.

Dáviddal egy kicsit elaludtunk az együtt töltött kellemes este után, és már arra keltem, hogy kezd a nap a hegyek fölé emelkedni, úgyhogy gyorsan ébresztőt fújtam neki, és vissza lopództunk a sátorba, hogy Milánék ne vegyék észre a hirtelen eltűnésünket. Nem is lenne vele baj, hisz együtt vagyunk, csak nem volt kedvem egész nap a félreérthető beszólásait hallgatni. Azok mindig kínos helyzetbe hoznak mindkettőnket.

Meglepő módon a többiek már nyolckor felkeltek, mert a kényelmetlen talaj miatt feladták az alvást. Hát mi ezt nem mondhatjuk el. Egy kicsit árulásnak érzem, hogy végül mi fent aludtunk akkor is, ha nem volt direkt.

A korán kelés viszont jól jött, mert így reggelivel, és pakolással együtt már tíz órakor ki tudtunk csekkolni a szállásról, és visszaindulni Milánóba, hogy meg tudjuk hallgatni Antonio magyarázatát. Délben találkozunk vele egy városi parkban a múzeum előtt.

– Este gondolkodtam ezen a sátrazás dolgon, és annyira nem rossz – mondja Milán.

Ebből a mondatból még nem igazán értem, hogy mit akar kihozni.

– Aha, csak épp szétment a hátam. Nektek nem? – A lány félig hátrafordul, és minket vizslat Dáviddal. A kérdése akármilyen egyszerű, meglep. Ez van, ha az ember titkol valamit.

– De – nyögi ki Dávid a bő válaszát.

Én, hogy tereljem a témát, amilyen gyorsan csak lehet, inkább visszatérek Milán kijelentéséhez, ami azóta is csak a levegőben lóg.

– Mire jutottál a sátrazással kapcsolatos gondolataiddal?

Milán átsorol egy másik sávba, ami most már egyenesen a városba vezet, és megigazítja a visszapillantó tükröt.

– Tudjátok német országban van a Fekete-erdő...

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy kempinget akarsz ott verni?

– Miért? Nem lenne jó egy kis igazi izgalom?

– Végül is vannak ott kempingek – érvelek Milán mellett. Sosem sátraztam még egy igazi erdőben, és nem is lehet annyira vészes.

– Nem kempingre gondoltam.

Ez így már vészesebb.

– Tudod, egyben akartam hazaérni, és nem mínusz egy karral, amit megevett egy medve – változtatom is meg a véleményem.

Mia egy jól láthatót bólint, hogy Milánnak is feltűnjön, aki csak az utat figyeli.

– Ebben egyet értek. Senki nem alkalmazna egy félkarú operatőrt.

– Nyugi! Nincsenek már medvék Németben. A 19.században ölték meg az utolsót. Szerintetek, ha lennének feldobtam volna az ötletet?

– És ebben miért vagy olyan biztos? – kételkedik Dávid továbbra is elhúzott szájjal.

– Utánanéztem.

– Hol? – faggatom. Elvégre nem mindegy, hogy mennyire megbízható forrásokkal találkozott.

– A wikipédián.

– Hát az tényleg nagyon megbízható – forgatom meg a szemem, és inkább rákönyökölök az ablakra, hogy az autópálya párhuzamos sávját tanulmányozzam.

– A gimnáziumban a wiki miatt nem buktam meg. Úgyhogy igen is, megbízható.

A beszélgetés közben már feltűnnek Milánó magas házai, és a fákat felváltja a külváros – itt még kissé lepukkant – lakóépületei, melyek között körbe van kerítve egy nagy focipálya, rajta éppen a labdát rugdosó gyerekekkel.