Európai nyár(Befejezett)

Torino 2: Filmek, galambok, sötét oldal...

Annyi régi autót láttam ott bent, hogy visszamenni az útra a legújabb Mercedest, Fordot, vagy Toyotát vezető sofőrök közé olyan, mintha ugrottunk volna az időben. Sosem hiányoltam ennyire legalább egy Trabantot a közlekedésből, mint most.

Torino belvárosának a hangulata számomra valahogy közel sincs Milánóéhoz, vagy Bécséhez. A házak nagyrészt egyhangú lakóépületek, még a sétáló utcákon sincs olyan sok látványosság, mint máshol. A városról Budapest jut eszembe, de nem támad honvágyam. Mindenki itt van, akik miatt visszavágynék a városba, és ez az utazás a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Nem, eszemben sincsen hazavágyni.

Az hittem, hogy legalább a múzeum utcája valamivel hangulatosabb lesz, mint a többi, de ebben is csalódnom kell. A szűk utcák mentén a legtöbb üzlet már kiadó, vagy átmenetileg szünetel, még fagyizót is alig tudunk felhajtani.

Végül Mia észrevesz egy kávézót, aminek az ablaka előtt már kígyózó hosszú sor áll a jégkrémre várva.

A sor lassan halad, beletelik tíz percbe is mire mi következünk. De ez lehet azért is, mert időközben valaki félrehívta a kiszolgálót, és a helyére nem jött senki más. Így viszont volt időm eldönteni, hogy milyen ízt szeretnék megkóstolni. Mivel olaszul vannak a kiírások, ezért igyekszek olyat kérni, aminek tudom a jelentését, úgyhogy az enyém görögdinnyés lesz.

Milán nem fogalkozik ilyenekkel, ő a legbonyolultabban kiolvashatót választja. Mia és Dávid a biztonság kedvéért kikéri a véleményem, ezért ők is gyümölcsöset esznek, kivéve Mia, mert ő csokoládét kért.

- Legalább a fagyi finom - mondja Dávid már az első nyalás után.

- A fagyi mondjuk hol nem finom? - teszem fel a költői kérdést.

Az ízében nem sok különbséget érzek az otthonival szemben, talán egy kicsit krémesebb és jobban kijönnek az ízek. Még kis gyümölcsdarabkák is vannak Dávidéban.

- Na? Milyen íze van? - Dávid Milán felé fordul, aki már majdnem a felét elfogyasztotta a sajátjának, pedig ő kérte a legtöbbet a két gombócával. Most mit csináljunk, ha minden méregdrága?

- Nem tudom. De nagyon jó.

Dávid megütögeti a vállát, amit a fiú egy sanda nézéssel reagál le.

- Azért remélem életben maradsz. Milán csak egy pillanatra dermed le Dávid mondatától, aztán egy egyszerű vállrántás után már pusztítja is tovább az ízletes hűs édességet.

A kis gombócokkal hamar végzünk, így mire egy kis sétát teszünk az éttermek teraszai mellett, amik tele vannak vendéggel, már el is fogynak, és mehetünk a filmmúzeumba. Elvégre milyen hallgatók lennénk, ha még egy rendes filmes programot sem iktatnánk be a körútba?

A jegyeinket rögtön a bejáratnál kell megvenni, amit egy kedves hölgy nyújt át nekünk, majd ezek után mehetünk az első állomásunkhoz, a lifthez. Azért döntünk úgy, hogy a kilátást nézzük meg először, mert az átlátszó felvonóból lehet látni az egész múzeumot, így legalább kapunk egy képet, hogy hol is vagyunk.

Ahhoz képest, hogy a város milyen üres volt, itt most szabályosan nyomorognunk kell a szűk liftben, hogy elférjünk. Még kiskoromban a szüleimmel utaztam lifttel, mellénk pedig beszállt egy terhes asszony a férjével, és így alig fértünk el öten, pedig a lift állítólag nyolc személyes volt. Ekkor mondta a hölgy, hogy nyolc kis kínai talán kényelmesen elfér. Hát úgy tűnik, hogy itt is ez a helyzet.

Viszont amikor elindul a felvonó, a kilátás sokkal jobban lefoglal, mint a nyomorgás. Egyesével kapunk képet az emeletek felülnézetéről. Az egyiken piros heverők vannak felállítva, amik egyhangúan merednek az előttük lévő széles mozivászonra, máshol portrék vannak kiállítva egy vitrin mögött, de mindenesetre amiből a legtöbb van azok a kivetítők, mindenféle adással a képernyőjükön.