Európai nyár(Befejezett)

Magyarország

Érkezés: Budapest Aug. 23.

Amikor Milán beparkol a lakásunk épülete elé, és leállítja a motort, nem szállunk ki az autóból. Sőt, meg sem mozdulunk. Csendben nézünk magunk elé, mert mind tudjuk, ha most kinyitjuk az ajtót, és kilépünk a macskakőre, az véglegesen is a kalandunk végét jelentené, ezért próbáljuk elhúzni a perceket.

Ránézek a lakás ajtajára, és látom magam előtt, ahogy a csomagjainkkal együtt lépünk ki onnan, végtelen lelkesedéssel az arcunkon.

Viszont előbb utóbb, szembe kell néznünk a valósággal, be kell mennünk a lakásunkba, hogy kiszellőztessük az állott levegőt. Vissza kell pakolnunk a ruhákat a szekrénybe, hogy hordhassuk a hétköznapokon, és fel kell tennem a hűtőmágneseket a hűtőre, hogy minden nap eszembe juttassák az emlékeket. Vissza kell térnünk az életünkhöz, bármennyire is nem tetszik.

Viszont nem ugyanazok az emberek fognak visszatérni, akik elmentek innen június elején. A sok emlék és kaland miatt, mi már sosem leszünk ugyanazok az emberek, a jó értelemben.

- Hát - fújja ki Milán hangosan a levegőt. - A kerekes járat visszaért a kiindulási pontjára.

Szomorúan elnevetjük magunkat, mert mind emlékszünk, hogy Milán ezzel a mondattal érkezett meg értünk az utazás elején.

- Te ezt előre kigondoltad, hogy ezt fogod mondani? - kérdőjelezi meg Dávid.

- Aha. Jól hangzott nem? - veszi magához a slusszkulcsot.

- Tökéletes volt - közlöm lágyan, majd ráveszem magam, hogy elhagyjam az autót, és újra megérintsem Budapest járdáit a tornacipőmmel, majd Dávid mellé sétálok, aki a zsebében kutat.

- Ugye megvan még a lakáskulcs? - kérdem tőle játékosan, és abban a pillanatban előhúzza.

- Úgy tűnik. Na gyerünk, nézzük meg, hogy egyben van-e még - jelenti ki, és elindulunk, hogy átlépjük a küszöböt, hogy hosszú idő után újra magunkba szívhassuk az otthon illatát.