Európai nyár(Befejezett)

Stuttgart 1: Állat állat,és még több állat.

Ez a helység egy egyszerű kis német kisvárosnak hat, mivel nincsenek se nagy felhőkarcolói, se tömegnyomor az utcáin, ami annyira nem is baj. Viszont itt találhatók meg a leghíresebb autógyárak múzeumai -, mint például a porshe -, valamint a város a régmúltból fennmaradt kastélyokkal is rendelkezik. Ezeket már nem akartuk megnézni, mert vagy láttunk már kocsimúzeumot, vagy még mindig nem tettük túl magunkat a kísérteteken, ezért két helyet látogatunk meg. Az állatkertet, és egy olyan múzeumot, ami nekem elég bizarr, de nem mindig a szokványost kell látni, nem igaz?

Mielőtt még elmennénk az első kirándulópontunkra, teszünk egy kitérőt, hogy a kocsi ablakából megleshessük a híres fekete házat, mely élőben is úgy néz ki, mintha nyakon öntötték volna éjfekete festékkel tetőtől talpig.

Az életünk során mind jártunk már állatkertben, de ezt most csak ezért ejtjük útba, mert ez nem olyan mind a többi - legalábbis a neten másnak tűnt.

Nos, nem csalódok, mert egyből a bejáratnál, egy kaktuszokkal teli folyosó vezet minket egy kis kertbe, ahol a nagylevelű trópusi fák között egészen pici tavakban bugyog fel a víz. Innen még több növény várja üvegek mögött a nézelődőket, és amikor már azt hiszem, hogy nincs is közöttük állat, megpillantok egy duci egérnek tűnő rágcsálót, ami éppen nyugodtan falatozik.

A fedett helyiségből végre kiérünk a friss levegőre, egy igazi szökőkúttal a közepén. Nem tudom miért, hisz annyi szökőkutat láttam már, viszont most eszembe jut az olasz pasi, akit Dávid koptatott le, amíg Milán Antonioval tisztázta a dolgait. Be kell vallanom, hogy egy kicsit hiányzik az olasz hangulat, és Antonio borzalmas magyar akcentusa.

Kár, hogy ezt a gyönyörű kis parkot egy állatkertbe tették, ha ez mondjuk Pesten lenne, mindig ide jönnék ki tanulni, hogy hallgassam a víz csobogását és a madarak csiripelését, mint most.

Tovább haladunk, hogy megnézzünk pár üres kifutót, és amikor már azt hiszem, hogy itt nincsenek is állatok, rábukkanunk a majmokra, amiknek egy kész atlétikai pálya van felállítva, amin elképesztően ügyesen mennek végig, mintha egy ember csinálná.

- Most egy kicsit elszégyelltem magam - jelenti ki Milán, miközben az állatokat követi a szemével.

- Miért? - érdeklődök, miközben levideózom a mutatványaikat.

- Egy csimpánz tehetségesebb nálam - rántja meg a vállát.

- Ez nem is csimpánz! - javítja ki Mia.

- Az nem számít.

Miután megunjunk a majmok műsorát, felmegyünk egy lépcsőn, hogy megcsodáljuk az ide telepített színes madarakat és papagájokat - életemben nem láttam még ilyen duci papagájt. Igazából nem is a szárnyasokon csodálkozok el igazán, hanem a hintaként fellógatott gumikeréken, amit ezeknek a kis madaraknak helyeztek be. Ezt a játékot egy gorillának inkább el tudnám képzelni, mint nekik, de a gondozók tudják.

Ahogy jobban körülnézek magam körül rájövök, hogy ez az állatkert azért is tetszik annyira, mert az útvonalak, és nagyobb terek mind be vannak létesítve valamilyen fákkal és virágokkal, így még inkább közel érezhetjük magunkat a természethez. Az állatok ketrecei is nagyon praktikusak, én még például soha nem láttam, hogy a hegyikecskéknél egy mesterséges hegy van felállítva hatalmas sziklákból.

- Az ott milyen állat a tetején? - mutat Mia a „hegy" legtetejére, ahol egy apró, de ugyanakkor nagyon kövér állat heverészik. Hódra hasonlít, viszont bizonyára nem az.

- Nem tudom, de kell egy - jelentem ki, miközben a cuki állatkát csodálom.

- Ti tartjátok el. Viszont a hűtőnket lehet felenné - mondja Dávid mosolyogva.

- De hogy kerülhetett fel oda? - elmélkedik tovább Milán, és valóban igaza van, mert ez az apró lábú állatka nem tud felkapaszkodni egy nála másfél méterrel magasabb sziklára.

Mindenesetre tovább megyünk, miután mindegyikünk galériájába bekerült a „golyó állatka". Ez után olyanok jönnek, amik nem kötnek le minket annyira, mert már mind láttunk, például gepárdot, tevét, zsiráfot, és oroszlánt.

- Hát szia - köszön Milán hirtelen egy békésen járkáló fekete fehér, kacsalábú madárnak, aki egy félig őz, félig zebra kinézetű állat ketrece előtt mászkál. Nem tudom eldönteni, hogy ő most csak beszállt ide, vagy az állatkert részét képezi.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet haverkodni vele - figyelmezteti Dávid, de már késő.

Milán megpróbál hozzáérni a madárhoz, ami nemcsak megcsípi, de még harciasan követni is kezdi, mikor is szegény Milán megpróbál hátrálni. Végül Dávid sikeresen elhesegeti, és a madár irányt vált.

- Létszi, ezt ne ismételt meg a tigrisekkel - figyelmezteti a barátom.

- Nem terveztem - feleli Milán egyből.

Jó látni, hogy itt az állatoknak valóban egy nagy terület áll rendelkezésre, hogy mozogni tudjanak. A hópárducé tetszik a legjobban, mivel ő még egy magán vízesést is kapott a területére.

Sok ismeretlen állat után végre elérkeznek a kedvenceim is. Először a szurikátákon van a sor, akiknél úgy tűnik, hogy felvan osztva a munka. Amíg egy őrködik, a többi szorgalmasan kaparászik, vagy heverészik a napon. Ezután jönnek a vízben pancsoló fókák, és hirtelen úgy érzem, hogy szívesen megmártóznék velük.

Miközben mosolyogva nézem az állatokat, hirtelen pár úszólábat érzek átszaladni a lábamon, majd csodálkozva látom, hogy öt-hat kacsaszerű madár szaladgál közöttünk, szóval kötelezettségemnek érzem, hogy szóljak Milánnak.

- Nézd, még több madár! - mutatok rájuk.

- Hagyjál! - feleli, és rémületében már tovább is indul a Miával közös kedvencünk felé, az alpakákhoz.

Itt természetesen kifotózzuk magunkat, és megnézzük a többi hátralévő kifutót, amik még ránk várnak, és ezek után jöhetnek a terráriumok. Itt is csak a szokásos nóta:krokodil, leguán, pillék, és egy aminek nagyon megörülök.

- Nyílméregbéka! - csodálom az üvegen keresztül. Csak azért érdekel ennyire, mert rengeteget hallottam már róla, valamint az egyik kedvenc mesémben is szerepelt, de még sosem láttam élőben.

- Hé Dávid - szólítja meg Milán a barátomat, de csak a kék békát figyelem a levelein. - Ha Mia egy mérgező állatnak ennyire örülne, én megijednék.

- Most jegyzett el, szerinted épp most időzíteném, ha el akarnám tenni láb alól? - fordulok feléjük.

- Nálatok nőknél sose tudni.

- Ezt dicséretnek veszem.

Amikor kiérünk a meleg, és sok-sok növénnyel teli terráriumokból érezzük, hogy a lábaink fáradni kezdenek, ezért egy nádtetős kiülő alatt lepihenünk egy kicsit, mielőtt megnéznénk a tapírokat, flamingókat, és még sok mást a díszes parkokkal együtt.

Az utunk egy madárcsicsergésben és virágillatban fürdőző erdei ösvényre irányít minket, amikor valami sziklaszerű objektumot pillantunk meg.

- Hát az meg? - nézegetem furcsán.

- Én még egyszer nem megyek semminek a közelébe akkor se, ha nem madár - zárja le Milán a témát, úgyhogy Mia és Dávid - a legbátrabbak - elkezdik megközelíteni.

- Ez csak egy óriásteknős - jelenti Dávid és int, hogy nyugodtan odamehetünk. Valóban egy teknősről van szó, de jelenleg olyan mozdulatlan, hogy nem tudom eldönteni, hogy ez csak egy nagyon kidolgozott szobor, vagy egy élő állat.

- Bökjem meg? - néz ránk Mia, de megrázom a fejem.

- Inkább ne próbáljuk ki hogyan reagálna, ha megzavarnánk.

Elmegyünk még pár ilyen teknős mellett mire visszatérünk a növényekkel borított terekre, ahol kezdjük úgy érezni, hogy mindent körbejártunk, és ideje távozni.

Az állatkert erősen trópusi, és mediterrán hangulata néhányszor gondolatban visszarepített Monacoba, és hirtelen hiányolni kezdem az ötödik embert a társaságból: Thomast.