Európai nyár(Befejezett)

Velence 1: Mintha már jártunk volna itt

Ahogy haladunk a város felé, hatalmas utasszállító hajók mellett megyünk el, így egészen aprónak érzem magamat, de ennek ellenére lelkesen csodálom őket, mert otthon a Balatonon ilyet bizony sosem fogok látni, a Dunán meg a Tiszán pedig legtöbbször teherszállító hajók úsznak.

Az egyik ilyen sokszobás monstrumnak még a neve is megtetszik: Silver Wind, azaz ezüst szél.

- Mi mikor fogunk egy ilyenen nyaralni? - nézek Dávidra vágyakozva.

A fiú felvonja a szemöldökét a hirtelen kérdés hallatán, majd egy apró mosolyt biggyeszt a szája sarkába.

- Majd, ha világsiker lesz a filmünk.

- Majd teszek róla, hogy az legyen - jelentem ki lazán. Elvégre én vagyok a rendező, és a forgatókönyvíró is.

Dávid lazán átkarolja a vállamat, és magához húz.

- Abban nem kételkedek.

Elmosolyodom és a vállára hajtom a fejemet, majd a tekintetem Miára terelődik, aki lelkesen kamerázik, és Milánra, aki... a lányt nézi mosolyogva.

Egyre jobban kezdem sejteni mi folyik itt, de természetesen lehet, hogy tévedek, és Milán igazából a madarakat nézi Mia válla felett. Ki tudja, hiszen nem látok a fejébe.

Mindeközben végre elérkezünk a városhoz, és a majdnem egyforma lapos tetős házak mellett hajózunk, melyek díszes ablakai úgy sorakoznak egymás mellett, és alatt, mint a katonák. A hátunk mögött, és mellettünk is újabb csónakok bukkannak fel, melyek közül néhányuk int is Antonionak.

Most már látom Velence néhány híresebb épületének díszes kupoláját is, és megszaporodnak a turista látványosságok. Most például egy Római stílusú kisebb templom mellett haladunk el, ahová éppen egy látogatócsoport érkezik, az idegenvezetőjükkel az élen, aki hangosan magyaráz a közönségének.

A mi első célpontunk viszont a Santa Maria Della Salute, ami egy kisebb Bazilika a víz mellett, és állítólag ingyenes a látogatása, legalábbis a neten azt írták.

- Tudtátok, hogy innen kicsit több, mint egy órára van egy sokkal királyabb hely, mint Velence? - kérdi Milán a túloldalon lévő házakat pásztázva.

- Kétlem, hogy Velencénél tudsz nekem királyabbat mutatni - lombozza le Mia, akit látszólag már most lenyűgöz a város, pedig még csak mellette hajózunk.

- Csak várj, míg meglátod Buranot.

- Burano? - Felemelem a fejemet Dávid válláról, és a figyelmemet a kezét a térdein pihentető Milánra irányítom.

A fiú lelkesen bólint. - Mindenféle színes házak, árusok, és ugyanilyen vízi közlekedés. Olyan, mint egy mini Velence, csak nem annyira komoly. Ami pedig a legjobb, hogy Antonio elvisz minket. Igaz?

- Nagyon szeretni azt a hely. Lenni ott sok barát. Persze, hogy vinni, és megmutatni! - örvend a férfi. Kezdem egyre jobban megkedvelni Antonio tipikus olasz akcentusát, mert mindig elmosolyodom rajta, és a lelkesedő személyiségén is.

- De ugye itt is körülnézünk? - kérdi Mia reménykedve.

Milán egy amolyan „milyen hülye kérdés ez?" nézéssel ajándékozza meg a lányt.

- Persze. Ha már itt vagyunk.

- Ott lenni Bazilika! - mutat Antonio egy magas kupolás épület felé, ami már egyáltalán nincs messze tőlünk, amikor a hajó hirtelen leáll, és nem mozdul.