Európai nyár(Befejezett)

Domaso 4: Activity

A medencés incidens után nem volt kedvünk tovább áztatni magunkat, úgyhogy inkább bepakoltunk a sátorba, ahol az éjszakát töltjük majd, és most itt ülünk, néma csendben nézve a naplementét.

Meg kell mondjam, hogy ez a napnyugta minden eddigi benzinpénzt, bajt, lecsukást, és balhét megér. Az ég rózsaszín színben pompázik, ami visszatükröződik a Comói-tó hibátlan felszínén a hegyekkel együtt. Ez a látvány el is felejteti velem az imént történteket, és teljesen magába szippant. Ahogy a víz a partot mossa, az egy kicsit olyan, mintha az eget mosná ki a felszínre.

Egészen addig ülünk itt, amíg a felhők újra fehérré, az ég pedig kékké nem válik, és a hideg levegő lassan elő csalogatja a libabőrt a karomon és a lábamon.

Úgy döntünk visszamegyünk a sátrunkhoz, ahol a szomszédok ahelyett, hogy aludnának, kis zöld kempingszékeken beszélgetnek, miközben a kezükben hideg üdítőket tartogatnak.

Valami hozzáér a vádlimhoz, ezért gondolkodás nélkül odacsapok, és meg is van egy jó kövér szúnyog, aminek a vére szétkenődik a lábamon. Vagyis a saját vérem. Azt hiszem, hogy ideje levenni az egybe ruhát, és húzni valami hosszú farmert, hogy ne vakaródzak egész este úgy, mint egy bolhás kutya.

A csapkodásomra felfigyel egy sátras család, és széles mosollyal integetnek.

– Hé! Máris mentek aludni? – A férfi, aki angolul szólít meg minket egy horgászkalapot, és egy bő farmerrövidnadrágot visel. Mögötte két talán általános iskolás kisgyerek – Egy lány és egy fiú – ül az anyja ölében, akin hasonló kék színű egyberuha van, mint rajtam. Nem hiszem el, hogy őket nem eszik meg a szúnyogok!

– Még csak kilenc óra – teszi hozzá a nő. – Nincs kedvetek játszani velünk? Activitizni akartunk, de túl kevesen vagyunk.

Én nem lelkesedek túlságosan ezért, hisz láttuk, hogy az előbb sem alakult jól ez a játék dolog. A legbiztonságosabb az lenne, ha ma már ki sem dugnánk az orrunkat a négyszemélyes sátrunkból, ami a legnagyobb mind közül.

– Tudják, elég...– kezd el Dávid kihúzni magunkat a kérés

alól, de Milán félbeszakítja azzal, hogy feltartja a mutató ujját, és csendre inti a fiút.

– Igazából benne vagyunk.

Dávid akkora szemekkel néz rá, mint aki azon gondolkodik, hogy most rögtön nyírja ki, vagy ráér később. Végül megragadja a vállát, és ingerülten maga felé fordítja. Azt hiszem úgy döntött, hogy most vet véget a rövid életének.

– Az előbb kevertél le egy jobbost annak a srácnak, biztos, hogy akarsz ma még játszani?

– Ugyan már, ők csak egy kisgyerekes család. Nem kanos huszon évesek –sziszegi vissza Milán.

Eközben a család elég bizonytalanul méreget minket, csoda, hogy a tekintetük még nem fúrt lyukat a fiúk hátába.

– Játszunk pár kört, és elmegyünk aludni. De csak a gyerekek miatt! – szegezi le Mia.

– Legyen. – Dávid beleegyezik.

– Tudjátok, ha nem akartok... – kezd a férfi szabadkozni, de ekkor Milán egy széles mosollyal felé fordul.

– Nem, benne vagyunk. Mehet.

A két csapat egyértelmű, és még jól is jön ki, mert négy-négyen vagyunk, így egyenlőek az esélyek. Rajzolni most nem tudunk, úgyhogy csak a beszéd, és a mutogatás kártyák játszanak. Pedig a rajz a kedvencem!

A játékot a férfi kezdi, akinek a nevét nem tudtam megjegyezni a bemutatkozásból, és annyira a többiekét sem. Ezek a holland nevek nem az erősségeim.