Európai nyár(Befejezett)

Stuttgard 2: Disznóságok. Szó szerint.

Soha életemben nem jártam még ilyen bizarr helyen eddig, mint a malacmúzeumban. Igen, ez egy múzeum, ahol amerre nézel mindenfelé valamilyen disznóval kapcsolatos tárgyra lel a szemed, szóval tele van „disznóságokkal".

Már az előtérben egy zöld malacszoborral ellátott automatával találkoztunk, a lépcső tetején pedig megannyi szobor, és kép fogad minket, amiknek nem is kell mondanom, hogy mi a témája. A mosdó melletti kis tábla is vagy egy férfit, vagy egy nőt ábrázol, ahogy egy malacot tart pórázon.

A legtöbb múzeumban az ember rácsodálkozik a képekre, szobrokra, vagy makettekre, itt meg olyan érzésem van, mintha valami megszállott lakásába keveredtem volna.

- Nem így szoktak kezdődni a horrorfilmek? - teszi fel a költői kérdést Dávid, miközben egy porcelánokkal teli szobába lépünk, és az összes kerámia malac ránk néz.

- Lehet ez mégsem volt annyira jó ötlet - vallja be Milán elhúzott szájjal.

Minél többet vagyunk itt, annál jobban érzek én is pont ugyanígy. Még a radiátor is malacot ábrázol!

- Szerintem cukik - mondja Mia teljesen ártatlanul, mire mi egy emberként fordulunk felé, és az arcunkkal egyszerre kérdőjelezzük meg az előző kijelentését.

A lány látja, hogy mi nem így gondoljuk, ezért az ő mosolya is leolvad az arcáról.

- Miért, nem azok?

- De. Csak nem ebben a mennyiségben - válaszol Milán.

A nézelődést csak még nyomasztóbbá teszi, hogy eddig nem láttam mást rajtunk kívül, hiába járunk szobáról szobára. Ezek közül viszont egyetlen nem árasztott furcsaságot, ahol vadász trófeák, és vaddisznó szobrok voltak. A többi majdnem ugyanaz, képek, szobrok, bábuk. Azok a legijesztőbbek, mert emberi testre vannak malacfejek helyezve, mintha egy horrorfilmben lennék.

Viszont a sok bizarr dolog mellett, azért a múzeum mellett is szólhatok olyan tekintetben, hogy vannak hasznos információk is feltüntetve, például a fajtákról, vagy néhány csontváz.

Lassan láttuk a hely nagyrészét, és kezdek megkönnyebbülni, hogy már több kiakasztó dolog nem fog jönni, amikor is találkozunk a kisminkelt disznómaszkokkal, a kifogásolható jeleneteket ábrázoló kis szobrokkal, és további kifejezetten nem szokványos ábrázolással.

- Ti nem érzitek azt, hogy lassan meg kéne keresnünk a kijáratot? - érdeklődik Milán, miközben nagyjából száz darab vitrin mögötti malacpersellyel szemez.

- Nekem nincs kifogásom - felelek neki elsőként, és meg is célozzuk az udvart. Nem csodálkozok azon, hogy kijönni innen ugyanolyan megkönnyebbülés, mint amilyen a kísértetkastélyban volt. Azt viszont nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ha valaha is horrorfilmet akarunk forgatni, akkor ide fogunk jönni elsőként.

Elindulunk a kocsi felé abban a tudatban, hogy nem érhet minket több meglepetés, de ekkor megtorpanunk.

- Ez az... - kezd bele Dávid.

- Igen, jól látod - fejezem be helyette.

- Jó elismerem, hogy ez már tényleg egy kicsit bizarr - nyugtázza Mia.

- Igazából attól függ milyen környezetben. Ha nem láttam volna ennyi disznót ez előtt, lehet még aranyos is lehetne - fejti ki Milán a véleményét.

Így bámuljuk a hatalmas rózsaszín játékvonatot, aminek az elejében, egy nagy mosolygó malacfej bámulja a látogatókat.

- Nem ülünk bele? - kérdi Milán poénból, de annak ellenére elég komoly választ kap egy „nem" formájában.

A kocsi felé haladva szembesülök azzal, hogy ha pislogok, akkor is mindenféle malacok néznek velem szembe, viszont pislogás nélkül sajnos nem tudok élni.