Európai nyár(Befejezett)

Stuttgart 3: Újra kettesben

Amikor megláttam a szállodát kívülről, azt az estét juttatta eszembe, amikor Milánt megkergette az az ijesztő vendég azon a lepukkant helyen, ezért legszívesebben ma is a kocsiban aludtam volna, de most, hogy látom az ápolt szobát, már nem is vágyom erre. A konyha szembenéz a hálószobával, melyből egy fürdő nyílik, és egy ablak a tévé mellett. Csak egy franciaágyasat kértünk a spórolás érdekében, mert kezdtünk szűken lenni a költségeknek. A fiúk bevállalták, hogy hálózsákban alszanak, ezért mi Miával megkapjuk a puha ágyat, mint Gundersdorfban.

Most éppen nyugodtam keresgélem a papucsomat a bőröndben, amikor majdnem megijedek Mia felkiáltásától. A barátnőm odahaza is sokszor hozza ránk a szívbajt, mikor is vagy egy bogárral találkozik, vagy nem talál valamit.

- A fenébe! Nem vettünk tejet - búslakodik, miközben a smoothie-hoz valókat rakosgatja ki a konyhapultra.

- Anélkül nem lehet? - kérdi Dávid az ágyon telózva.

- Nem. Vízzel nem lesz olyan finom.

- Van a közelben egy kisbolt. Oda elmehetek tejért - kiabál ki Milán a fürdőszobából, és Mia arca rögtön felderül.

- Szerintem menjetek ketten, nehogy Milán lelépjen a tejjel - teszi hozzá Dávid szórakozottan.

Milán kicsörtet a mellékhelyiségből, és tettetett sértődöttséggel néz az ártatlanul elterülő barátomra.

- Úgy nézek ki, mint egy negyvenes alkoholista?

- Attól függ kit kérdezel - húzza tovább az agyát Dávid, mire képen találja egy zacskó mogyoró.

Kuncogva nézem, ahogy a barátom egyszerűen felbontja a zacskót és zavartalanul falatozni kezd belőle, miközben mindenkit megkínál, kivéve Milánt.

- Kösz, úgyis éhes voltam.

Milán nem próbálkozik tovább bosszút állni a beszólásért, inkább nevetve megrázza a fejét, és szól Miának, hogy indulhatnak.

Hallom, hogy az ajtó becsukódik, és abban a pillanatban nem csak a papucsom találom meg, hanem Dávid is arrébb teszi a mogyorós zacskót, és felpattan az ágyban, mint aki nem is nassolt, hanem öt kávét ivott meg.

- Na végre! Már azt hittem nem tudom meggyőzni, hogy menjen Miával - jelenti ki, én pedig előveszem a lehető legfurcsább nézésem, de ő csak mosolyog.

- Mi az? - kérdem hosszú másodpercek után.

- Mióta eljegyeztelek még meg sem tudtuk ünnepelni - jelenti ki egyszerűen mert tudja, hogy rájövök mire gondol.

Hát persze, hogy azonnal leesik a dolog, és a papucs már nem is érdekel, helyette felmászok mellé az ágyra, miközben elégedetten néz a szemembe.

- És hogy akarsz ünnepelni? - teszem fel a költői kérdést, miközben lágyan megcsókolom az ajkát, ő pedig átöleli a csípőmet.

- Szerintem kitalálod - suttogja, és elkezdi lehúzni a pólómat, amitől a szívem még mindig hevesebben kezd el verni.

És ekkor hallom, ahogy az ajtó kattan egyet, és attól függetlenül, hogy lassan házasok leszünk, szétrebbenünk, mintha tiltva lenne, amit csinálunk.

- Bocsi, csak a kocsikulcs - lép be Milán lazán, de látom, hogy próbálja leplezni a mosolyát, miközben elkezd kutakodni az ággyal szembeni konyhaasztalon.

- Ne segítsek megkeresni? - kérdi tőle Dávid türelmetlenül.

- Nem kell meglesz - hajol le az egyik fiókhoz. - A fenébe is hova tehettem - vakarja a fejét.

Tudom, hogy Milán ezt direkt csinálja, hogy Dávid agyát húzza, már csak azt várom, hogy a barátom ezt mikor elégeli meg.

Úgy tűnik, hogy most, mert felpattan az ágyról, de ekkor Milán felkapja a kulcsot, és egy elégedett vigyor ül ki az arcára.

- Megvan! - indul el az ajtó felé, de mielőtt kilépne rajta, egy alig láthatót kacsint Dávid felé. - Folytathatjátok.

Érzem, ahogy az arcom elkezd kipirulni, és biztos Dávidé is, de az övén valahogy sosem látszik. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akiken nem látszik, hogy zavarba jönnek.

- Ha még egyszer visszajön, esküszöm lecsapom - fenyegetőzik az ajtó felé egy kis mosollyal az ajka szélén. - Hol is tartottunk?

- Gyere vissza, és megmutatom - felelem vágyakozva.

Most, hogy végre kettesben lehetünk, és érzem az érintését a bőrömön, miközben apró csókokat lehel a nyakamra, ismét a legszerencsésebb lánynak érzem magam, mert megtaláltam a tökéletes barátot, vagyis férjet magamnak. Már alig várom, hogy vele éljem le az egész életemet, mert senki mással nem tudnám elképzelni a jövőmet. És most már még büszkébben érezhetem magam, amikor az utcán más lányok megnézik, hogy ez a jóképű férfi hozzám tartozik.

Az éjszaka - hála Dávidnak - nem malacokkal álmodtam, helyette mosolyogva hunytam le a szemem, miközben őt néztem a hálózsákjában szunyókálva Milán mellett. Ezért keltem reggel teljesen készen a következő programra, de ekkor még nem sejtettem, hogy hasonló éjszakában lesz részem, mint a kastélyban.