Harcos Hercegnő

Ítélet

Ginora

Az utolsó pillanatban a király ledobott a földre. Élettelenül rogytam össze, mint egy elszakadt marionett baba.
Nem tudtam mozogni, kapkodtam a levegőt, még mindig fuldokoltam.

Éreztem az ujjait a torkom körül és a győzedelmes tekintetét. Fulladoztam és köhögtem, nem bírtam megszólalni.

-Sokat gondolkoztam hogyan végezzek veled. Egy egyszerű kivégzés nem lenne elég szórakoztató, tudod először beakartam avatni a lányomat. Látni az arcát, amikor rájön hogy elárulták, pont az, akit a legközelebb hitt magához. De nem, nem akartam ennyire felbőszíteni, amint rájön hogy én is benne voltam ellenem fordulna, jobban mint valaha. Az a lány igazán veszélyes, ha elszabadul olyan mint egy vadállat, nem kockáztathatom a haragját, a végén még szabotálná az esküvőt - nem is hozzám beszélt, mintha csak elismerésre várna vagy arra hogy valaki meghallgassa a tökéletes tervét.

-A tegnap történtek azonban pont a kezemre játszottak. Végül is, talán megkéne köszönnöm neked, a saját sírodat ástad meg.

Tudtam hogy elérkeztünk a végéhez.
Elfordult tőlem, és elindult lassú léptekkel a szoba másik végébe.

Még egyszer látni akartam Lilithet.
Én mindent csak érte tettem, a barátja voltam, az egyetlen igazi barátja.
Utáltam ezt tenni, megjelenni a király előtt, de valakinek ezt is elkellett vállalnia. Ezt tudtam.
Ha nem én, valaki más megtette volna a csoportból.

Lehet hogy a bátyámat vagy a kis Kennát fenyegette volna meg, azt hiszem úgy gondoltam ha én magamra vállalom másnak nem kell szenvednie.

Ha Lilith gyenge pontja az unokatestvére volt, akkor az enyém a király...

-Sosem szerettem a patkányokat, undorító lények. Megbújnak a sötétben, arra várva mit vehetnének el tőled. Egy ilyen patkány pedig nem érdemel szép halált, nem igaz? - nem várt választ, lenézően és hidegen rám pillantott majd folytatta útját.

Még mindig nem bírtam lábra állni, remegtek a lábaim és nehezen vettem a levegőt.

-Meg sem kérdezted, mi lett a lányom korcsaival. Ilyen gyorsan megszakadt a kapcsolat közetek? - kérdezte tőlem.

-Már összepakoltam, éppen arra készültem hogy elhagyjam őket. Nem érdekel mi lesz velük, vagy hova mennek - érdes hangon szóltam, minden szó fájdalmat okozott.

A lelkembe maró fájdalom azonban erősebb volt, minden szavam hazugság volt.
Még hogy nem érdekel, ők voltak a családom, az egyetlen akik fontosak nekem. Sosem hagytam volna el őket.

A király lassan elmosolyodott.

-Tényleg így lenne? Tudod őket előtted hallgattam ki, mind azt vallották hogy az ő ötletük volt a tegnap esti kis akció, szinte kérték hogy büntessem meg őket. Olyan hűségesek a lányomhoz, szinte már szánalmas. Úgy döntöttem kitoloncolom őket az országból, ha bármikor is visszatérnének, aranyat tűzök a fejükre. Soha többé nem léphetnek az országomba, ma reggeltől foglaltam törvénybe. A város minden pontján terjed már a hír, szóval jobb ha minnél hamarabb elhagyják a palotát, nem igaz? Szegény lányom teljesen egyedül marad majd, de legalább nem befolyásolhatják többé. Az én országomban nem!

Nem hittem neki.
Lehetetlen hogy ezt tenné.
Ez olyan mint egy halálos ítélet.
A városban mindenhol orgyilkosok vannak, a hírek pedig gyorsan tejednek. Amint megtudják, mindenki rájuk fog vadászni. Reméltem hogy már kijutottak a határon túlra, azonban ez minimum egy napig tart gyalog, bárhol is vannak veszély leselkedik rájuk.