Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Kilencedik lépés

Nem tétovázott és nem gondolkodott, amikor leparkolt a kocsival a ház elé. Tudta, hogy akkor meggondolja magát és inkább visszamegy New York-ba, olyan gyorsan, ahogy lehet. Csak látni akarta, hogy Lexivel minden rendben. Az az sms, amit küldött semennyire sem nyugtatta meg, főleg miután megtudta, mi történt Machidiel-el. Becsapta maga után a kocsiajtót és a bejárat felé indult. A kint cigarettázó, idősebb védelmezők közül többen felismerték és odaköszöntek vagy bólintottak neki. Ám senki sem állította meg. Amikor belépett a házba egyszerre érzett örömöt és fájdalmat. A felesége szerette ezt a házat és a lányait sokszor hozta ide, és ő is ide menekült a szerelme és a lánya halála után. A boldog pillanatok keveredtek a gyásza keserű képeivel.

Miután az egyik fiatal védelmezőtől megtudta, hogy a tanács megmaradt tagjai a konyhában ülnek, arra vette az irányt. Először szó nélkül megállt a küszöbön és tudta, nem is akar beljebb lépni. Végignézett a megmaradt, megöregedett és megtört tanácstagokon. Hárman maradtak a hétből. Machidiel elmondta neki, hogy Isten megbüntette őket, azért, amit a családjával tettek, de ez őt nem vigasztalta. Most sem tudott szánalmat érezni, ahogy megnézte az öreg, ráncos, fájdalomtól eltorzult arcokat. Elvették tőle a lányát, összetörték, megalázták és még azt akarták, hogy legyen ugyanúgy a harcosuk.

- Calm?! - Egészen addig észre sem vette a férfit, amíg az meg nem szólalt. A legjobb barátja volt, még az előtt. De aztán elszakadtak egymástól, mikor Calm ott hagyta a védelmezőket. Csupán egy pillantást vetett Hect-re, majd Serafina szemébe nézett, aki időközben rámeredt.

- Hol a lányom?

- Calm Braver magának itt semmi keresni valója - felelte a nő rekedten.

- Még egyszer kérdezem, hol a lányom?

- Maga már nem védelmező, maga... - folytatta a nő, de amint megpróbált kiabálni szörnyű köhögő roham kapta el.

- Magának semmi köze a dolgainkhoz - vette át a szót tőle a mellette ülő férfi.

- Nem érdekelnek a dolgaik! Az sem érdekelne, ha itt fulladnának meg előttem - csattant fel Calm. - Én a lányomat keresem. Hol van Lexi?

- A könyvárban van a barátaival - felelte végül Hect, megelőzve a kirobbanni készülő vitát. - Megmutassam ho...

- Nem kell - hárította el Calm. - Ismerem a járást.

- Az lenne a legjobb, ha fogná a lányát és mindannyian eltűnnének innen - sziszegte Serafina. - Egy boszorkányt hozott ebbe a házba, pedig tudja, hogy tilos. Amúgy sincs egyiküknek se joga itt lenni.

- De Nicolas... - kezdett bele Hect.

- Ő már nem védelmező - csapott az asztalra remegő, hófehér kezével a nő. Ha már kiabálni nem tudott, így akarta kifejezni a dühét. - Elvesztette az angyalát, de mégis itt van. A boszorkány biztos megakadályozta valahogy... Már nem tiszta! Már nem...

- Aztán csodálkozik, ha nem lesz senki, aki földet szórjon a koporsójára - jegyezte meg Calm, miközben megfordult. - Bár amilyen sötét a lelke, úgyis a pokolban rohad meg.

- Amit tettünk, jogos volt.

- Amit tettek, az egy gonosz és kétségbeesett lépés volt - mondta Calm, de nem fordult meg. - Az én és a lányaim lelkiismerete akkor is tiszta volt. Maguk elmondhatják ugyanezt?

Nehéz szívvel igyekezett a könyvtár felé. Olyan sok év telt el, azóta a bizonyos nap óta, de még mindig úgy érzi, megszakad a szíve, ha Victoriára gondol. Anael halála után, már csak a lányai maradtak neki. Imádták egymást, világokat jártak be, megtanította őket harcolni és a legjobb védelmezőket nevelte belőlük. Aztán az az éjszaka mindent összetört. Sosem tudta feldolgozni, hogy azt tették Victoriával, ahogy azt sem, hogy nem tudott segíteni Lexinek. Tudta jól, hogy a lánya még mindig bűntudatban él, azért mert akkor meghunyászkodott, nem állt a húga mellé és, hogy nem tudta megakadályozni Dark tettét.