Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Emlékképek

- Te vagy a fogó! - kiáltott fel Vic és már futásnak is eredt.

- Úgyis elkaplak - kiáltott a húga után Lexi és utána rohant. Kellemes nyári nap volt, nem túl meleg, még a szél sem fújt. A levegő az anyjuk imádott rózsáitól illatozott. A két kislány nevetve fogócskázott a házuk kertjében. Néha összefutottak egy-egy angyallal, akik épp az anyjukhoz, jöttek látogatóba. A lányok számára a szárnyak látványa, vagy az, hogy valaki csak úgy megjelenik előttük, már nem volt újdonság. Megszokták már az évek alatt, hogy ők nem olyanok, mint a többi család. Tudták, hogy van olyan védelmező barátjuk, aki még életében nem látott angyalt. Sokak csak akkor találkoznak először angyallal, amikor megérnek rá és elkezdhetnek együtt dolgozni. Lexiék életében viszont mindennapos volt az angyalok felbukkanása, amellett is, hogy anyjuk maga is angyal volt. A keresztanyjuk Machidiel szintén sokat volt náluk, többször vigyázott a lányokra, mikor a szüleiknek dolguk volt.

Most viszont nem vártak senkit. Az anyjuk nemrég tért vissza egy hosszabb küldetésből, így tudták, hogy most pár napig nyugalom lesz. Ezért, volt meglepő, amikor az angyalférfi felbukkant az ajtajuk előtt. Vic épp előtte tárta ki az ajtót és szaladt be a házba, Lexi pedig épp felért a lépcsőn és nekiütközött a férfinak. Az ütközés erejétől Lexi hátraesett és a fenekére huppant, a férfi ellenben meg sem rezdült.

- Bocsánat - mondta Lexi és felnézett az angyalra. Elsőre a szürke, hatalmas szárnyait nézte meg, ami furcsa volt, hiszen a legtöbb angyalnak fehér a szárnya. Aztán a szőke haját, amit éppen kisöpört az arcából, majd a sötét szemét. Lexin végigfutott a hideg, ahogy abba a sötét szempárba nézett. A szívárványhártyája olyan fekete volt, hogy nem is látszott az írisze. Aztán a férfi elmosolyodott, de Lexi ettől nem nyugodott meg. Volt abban a mosolyban valami különös. Valami számító.

- Semmi baj, kicsikém - szólalt meg az angyal és a lány felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Lexi tétovázott, de végül engedte, hogy a férfi megfogja a kezét. Az érintése hideg volt, szemben a többi angyaléval. A kislány gyorsan ki is húzta a kezét a férfiéből, ahogy felállt. - Te vagy, Lexi, ugye? - A lány lassan bólintott. - Örülök, hogy végre találkozunk.

- Trgiaob! - csattant Lexi anyjának a hangja a házból. Majd rögtön meg is jelent az ajtóban. - Te meg mit keresel itt? - Lexi az anyjára pillantott és meglepődött. Az anyja nem örült a látogatónak. Vörös haját copfba kötötte, de kiszabadult belőle pár tincs, az arca akár egy szobor. Száját olyan erősen szorította össze, hogy elfehéredett és a szemei szinte szemmel láthatóan is szikrákat szórtak. Lexi még sosem látta az anyját ennyire dühösnek és amikor a lányára nézett, ijedtnek. - Jól vagy, drágám? Gyere ide! - Lexi maga sem tudta megmondani, minek érezte magát, de abban biztos volt, hogy ez a férfi nem olyan, mint a többi angyal. Nem is jutott eszébe ellenkezni, nagy ívbe kerülte ki az angyalt, amikor elment mellette, hogy az anyja mellé álljon. Amikor megérezte a kezét a vállán, kissé megnyugodott és enyhült a férfi keze által hagyott hideg. Vic is megjelent Lexi mellett és érdeklődve kikukucskált.

- Anael, kedvesem - fordult felé a férfi, a szavak negédesen hagyták el a száját, de mégis volt benne valami gonosz él. - Hát így kell fogadni egy régi barátot.

- Te nem vagy a barátom, Trgiaob! - csattant fel Anael. - Megmondtam, hogy soha ne gyere a házamba és tartsd távol magad a gyerekeimtől!

- Ugyan, Anael - cöcögött a Trgiaob. - Túlreagálod a dolgokat.

- Egyáltalán nem reagálom túl! - mordult fel Anael és finoman beljebb tolta Lexit a lakásba. A férfi nem mozdult az ajtóból, mintha valami távol tartaná. Majd lassan felvonta a szemöldökét, az arcáról leolvadt a kedvesnek szánt mosoly.