Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Huszonharmadik lépés

Nico futásnak eredt, nemcsak azért, hogy minél előbb felébressze azt, akihez Havran küldte, nemcsak azért, mert minél előbb Sabrina mellett szeretett volna lenni, hanem azért is mert szörnyen érezte magát ezen a helyen. Bár a holló előtt nem mutatta, de őt is megviselte az álom, hiába tudott gyorsan felébredni belőle. Érezte, hogy jobb is, hogy nem látta, kik lógnak felakasztva arra a fára. Nem akarta most látni azokat az arcokat. Lába ütemesen dobbant, miközben a kacskaringós utcákon mindig a bal oldalit választotta. Folyton azt érezte, hogy figyelik, hogy valami láthatatlan a bőrére tapad és lelassítja. Köd foszlányokat látott hol itt, hol ott, de egyik sem tudott belé kapaszkodni. Túlságosan is ébren volt és még csak esélyt sem adott arra, hogy újra magukkal rántsák.

A köd egyre sűrűsödött, ahogy közeledett az álomhoz, majd amikor megpillantotta a sebesen forgó, koromfekete örvényt, lelassított, majd megtorpant. Havran nem magyarázta el neki, hogy működik, amikor másnak az álmába lép, bár ő amúgy sem volt mérvadó, hiszen nem is álmodott. Egymást kergették agyában a kérdések, főként az: Vajon ha belép más álmába, akkor ő is a részesévé válik? Őt is magával rántja? Érezni fogja a fájdalmat? Hagyott magának egy percet tétovázni és lenyugtatni a dübörgő szívét. Majd mély levegőt vett és belépett az örvénybe.

Először a hideget érezte és a köd nyúlványainak érintését a bőrén, ahogy átvágott rajta. Majd átjutott az álomba.

Koromfekete massza, meleg és csönd. Az égvilágon semmit sem látott és a bakancsos talpa beleragadt valamibe, mert lépni sem volt képes. Hiába nézett körbe a legkisebb fénysugár sem hatolt át a feketeségen. Aztán egy éles villanás és egy női alakot látott meg nem messze. Ugyan nem rá nézett, de profilból is felismerte ezt az arcot. Vicét.

A lány alakja elmosódott, fekete foszlányok tapadtak rá, de az arca tiszta volt. A sok-sok évvel ezelőtt Vicet látta, azt a lányt, aki akkor volt, mielőtt szétszakították. Barna haja kibontva omlott a vállára, és annyira hasonlított Lexire, hogy még mindig ikreknek nézték volna őket. Barna szeme szikrákat szórt, bőre kipirult a méregtől. Aztán megszólalt és Nico összerezzent, ahogy az emlékei a felszínre törtek. Most döbbent csak rá mennyire megkoptak már az emlékei a lányról.

– Ne kezd már megint, Dark! Elegem van az állandó féltékenykedésedből! Elegem van... elegem van... elegem van... - mondogatta a lány újra és újra, mintha megakadt volna a kép. Vic megmerevedett, a feketeség körbefonta és eltűnt. Aztán felhangzott a sikolya. Hosszan, magasan, fájdalmasan.

Nico újra összerezzent és kényszerítette magát, hogy elinduljon. Meg kellett keresnie Darkot és felébresztenie. A bakancsát minden egyes lépésnél erővel kellett kiszakítania a masszából, hogy haladni tudjon. Vic sikolya újra és újra felhangzott. Elviselhetetlenül, zsigerekig hatolva. Majd újabb kép villant fel, egy sötét, elmosódott szoba, benne egy fekete leplet viselő férfi, akinek aszott bőre az arccsontjaira tapadt, szeme tiszta fekete. És Dark. Az évekkel ezelőtti, fiatal Dark, aki reszketve állt a férfi előtt.

– Kérem... kérem, mondja meg, hol van Vic lelke. Meg kell találnom... - a hangok rekedten, megtörten hangzottak el a fiú szájából.

– Hallottad a feltételeket, kölyök - szólalt meg a köpenyes férfi. A hangok csikorogtak, mint a régi fogaskerekek, mintha a hangszálai berozsdásodtak volna. A fiatal Dark nagyot nyelt és még jobban reszketett.

– Lélekért lelket - suttogta.

– Igen. Ha tudni akarod, hol van a barátnőd lelke elrejtve, add nekünk a tiéd és válj árnyékká. Ez az ára az információnak. Ez már csak egy ilyen játék. - A csend mély volt és mozdulatlan. Mintha minden visszafojtotta volna a lélegzetét és a fiú válaszára várt volna. – Dönts már, kölyök! - csattant fel a férfi. – Csak pazarlod a drága időt.