Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Tizenkettedik lépés

– Nos... akkor a következő megálló már a Csillagösvény? - kérdezte Nico, miután megköszörülte a torkát. Úgy érezte túl hosszúra nyúlt már a csend. A feszültség ott vibrált körülöttük, szinte görcsbe rántotta az izmait. Túl sok minden kavargott benne, maga az út, a kártyák, a jóslás. Tudta, hogy a többiek gondolatai is inkább arra járnak, de zavarta a csend.

– Igen - válaszolt neki Lexi. – Így is túl sok időt töltöttünk itt.

– Igazán nem kellett volna ekkora kerülőt tennetek értem - mondta White a csapat elejéről. Mióta elindultak elől ment, mintha minél előbb maga mögött akarta volna tudni a várost. Az erdő ösvényt nyitott a lába előtt, a bokrok és a fák elhajoltak előle. Még meg is simogatták, mintha búcsúzni akarnának tőle. - Találkozhattunk volna az ösvénynél is.

– Azok után, amit a látókkal műveltek? Kizárt - rázta meg a fejét Sabrina. - Veszélyes lett volna. És úgy Drake se tudta volna elkészíteni a tetoválásokat. Az ösvény túl... hát ösvény...

– Még sosem jártam ott - jegyezte meg elgondolkodva Nico.

– Nem csoda - mondta Lexi. - Elvileg csak az járja végig, aki le akar jutni a pokolba. A mennyektől a pokolig vezet, végig az összes birodalmon. - Nico összeráncolta a homlokát és a lányra nézett.

– Én értem, hogy szükség volt White-ra, meg a tetoválásokra, meg minden, de... felmentünk a mennybe, hogy aztán lejöjjünk boszorkányvárosba, hogy most megint felmenjünk?

– Ki mondta neked, hogy a boszorkányváros a földön van? - vigyorgott rá Sabrina. - Bár igaz egy védelmezőnek nem kell tudnia, hogy hol van. De megnyugtatlak nem tettünk ekkora kitérőt. Közelebb vagyunk a mennyhez, mint gondolod.

– Ez igazán megnyugtató, Cicus - Sabrina megpördült és a vigyorgó fiúra bámult.

– Mikor engedtem meg neked, hogy így hívj?

– Vedd úgy, hogy a kutyuskáért kapod. - A lány sokáig bámult Nico szemébe, majd csak hümmögött egyet és visszafordult. Azt viszont nem vette észre, hogy White megállt és a lányba ütközött.

– Szerintem elég messze vagyunk a várostól. Itt már nyithatunk átjárót az ösvényhez. - Sabrina bólintott White szavaira, majd tökéletes összhangban kezdték el a varázslatot kántálni, mintha már ezerszer csinálták volna. A fű, először elmosódott, majd nyúlni kezdett, mint a massza, hogy aztán körbe-körbe forogni kezdjen. A föld eltűnt és csupán egy zölden csillogó örvény maradt előttük.

– Már megint? - sóhajtott Nico. - Ugye ebből nem lesz rendszer?

– Jaj, ne morogj már - könyökölte oldalba Lexi. – Így a leggyorsabb odajutni. Időt spórolunk. – A fiú csak bólintott és továbbra is az örvényt bámulta. – Baj van?

– Hányingerem lesz tőle - vallotta be Nico. Nem mondta, mert nem akart gyengének tűnni, de sokkal jobban megviselte egy-egy varázslat, mint akkor, amikor még védelmező volt. Minden teljesen más lett azóta. Az előző ugrásuknál is azért imádkozott, nehogy elhányja magát.

– Végy egy nagy levegőt és tartsd bent, amíg az örvényben vagy - szólalt meg Sabrina. - Sokkal elviselhetőbb. - Nico ránézett, de nem szólt semmit. Fogalma sem volt, hogy is vannak ők most Sabrinával. Nem akart tudomást venni azokról a halvány érzésekről, amik benne kavarogtak a lány közelében. Fontosabb és nagyobb gondok gyülekeztek a feje felett.

– Rendben, majd én... - kezdett bele Lexi, de Dark félbeszakította.

– Én megyek elsőnek. - A csapatból szinte mindenki összerezzent egy kissé, mikor megjelent Lexi mellett. Eddig kissé lemaradva követte őket. Egyrészt, hogy ellenőrizze, senki se követi őket, másrészt, hogy rendbe rakja az érzéseit.