Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Tizenhatodik lépés

Darkot onnantól kezdve nem érdekelte semmi, hogy az árny a fülébe súgta, White nincs a hajón. Csak az, hogy megtalálja őt, hogy újra biztonságban tudja. Ezer kérdés zakatolt az agyában. Hol lehet White? Hogy nem vette észre, hogy nincs a hajón? Miért nem ellenőrizte le, hogy ott van-e? Hogy biztonságban van-e? Miért nem beszélt vele a veszekedésük után? Hogyan lehet ennyire rossz testvér? 

Tudta, hogy White szereti őt, hogy mennyire szüksége lett volna arra, hogy beszéljenek. Hogy őszintén beszélgessenek arról, ami a lelküket nyomja, a fájdalmaikról, az érzéseikről, arról mennyire megváltoztak. Tudta, hogy valami nehezet cipel a hátán a húga, látta mióta csak elindultak, látta, mikor a tónál beszéltek, mégsem feszegette tovább. Nem követelte, hogy mondja el, hogy bízzon benne. Hiába volt most már mellette, mégis egyedül hagyta őt. A börtönben Vicre és White-ra gondolva őrizte meg a józan eszét. Az emlékek, a nevetésük, a szeretetük darabja, amit magával vitt és a remény, hogy biztonságban vannak. Most mégsem tudott úgy viselkedni, ahogy akart. Úgy érezte egy fal két oldalán állnak, ami elválasztja őket egymástól, ami megakadályozza, hogy értsék egymást. A kapcsolatuk elszakadt szálait még mindig nem tudták újra összefonni, pedig ott voltak centiméterekre egymástól. 

Fázott. Miközben a szeme a hóvihart leste, és White piros kabátját kereste, miközben a lába a hóban taposott, miközben a szél szemből ostromolta olyan erővel, hogy majdnem feldöntötte, őt elöntötte a hideg. Ismerős volt, mégis más. Hasonló, hideg páncél szövődött köré, amikor a börtönben kínozták és úgy érezte, nem bírja már tovább. Ilyenkor jött a hideg és érzéketlenné vált, többé nem érdekelte, mit csinálnak vele. Viszont, ami akkor segítette, most hátráltatta. Mintha egyre hátrább és hátrább lökte volna, hogy ne érhesse el White-ot. 

A holló károgva elhúzott a feje mellett. Fekete szárnyai sebesen csapkodta a hóesésben, miközben röptében jobbra fordult, majd visszarepült. Többször megtette ezt a kört, mintha csak azt mutatná neki, hogy arra menjen. 

– A franc essen beléd - morogta az orra alatt Dark, de végül követte a madarat. Néhány lépés után a csizmája már nem süppedt el annyira a hóban, lépései könnyebbé váltak, a talpa alatt jegesebb hó reccsent. Mintha egy láthatatlan ösvényen dobbantak volna immár a lábai. Ugyan átfutott az agyán, hogy ettől még utálja azt a madarat, a gondolatait White kötötte le. Az ösvényen, a kavargó hó ellenére is, gyorsabban futott, lehelete apró felhőként lebegett az orra és szája előtt. Fogalma sem volt mióta rohan, vagy, hogy merre jár, mindenütt csak havat látott. Csupán a felette repülő madár volt biztos pont, de nem is érdekelte. Egy valamit akart, megtalálni White-ot. Aztán meglátta. Már messziről látszott a fehér hóban a piros kabát, hiába igyekezett a vihar elrejteni előle. 

– White! - kiáltotta Dark, mire a hideg lecsapott a torkára és ezernyi apró késként száguldott végig rajta. Ám ez sem érdekelte. Egyre csak a húga nevét kiáltozta, mire olyan közel ért hozzá, hogy lány a süvítő szél ellenére is meghallotta. White megtorpant és megfordult. A mélyen a homlokába húzott sapka és a szája elé kötött sál miatt, csak a szeme látszott ki. Hópelyhek ezrei táncoltak körülötte és a ruhájára tapadtak, mire Dark odaléphetett hozzá. Zihálva meredt a húgára és nem tudta eldönteni, hogy megrázza vagy szorosan magához ölelje.

– Dark? Te meg mi a fenét keresel itt? - kiabálta túl White a szelet.

– Utánad jöttem. Mégis mi a fészkes fenét gondoltál, hogy egyedül indulsz útnak? Bajod eshetett volna! - Dark nem tudta volna megmondani, hogy magára vagy White-ra haragszik. 

– Már mondtam, Dark, hogy ez az én ügyem.

– Amiről semmit sem tudok. Miért nem mondod el nekem?