Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Negyedik lépés

A felhők még mindig eltakarták a holdat, de a ház mégis fényárban fürdött. Az összes kinti reflektor működött, ám még ezek sem tudták elűzni a sötétséget.

– Fogadok, hogy ennek nem így kellene kinéznie – jegyezte meg Sabrina.

– Hát nem... – felelte halkan Nico.

A ház máskor nem tűnt volna másnak, mint egy kétszintes, fehér, kissé túl díszített háznak. Az egyszerű emberek ebből semmit sem láttak volna. Még az út, amin idáig jöttek sem látható mindenkinek. Tökéletesen álcázták, az illúziónak köszönhetően teljesen beleolvadt a körülötte lévő erdőbe. Máskor békét és melegséget árasztott a megpihenni vágyó védelmezőknek, sőt olykor az angyaloknak is. Most azonban a kellemes aurát darabokra törte a sötétség. Az ablakok üvegeit vagy teljesen kitörte vagy megrepesztette valami. A falakon fekete, zöld és kék nyálka csíkok csúfították el a fehérséget. Az egyik erkély ledőlve, összezúzva feküdt a földön. A bejárathoz vezető lépcsőn, már messziről látszottak a fekete és az arany vércseppek. Az ajtó azonban csukva volt. A házat körüllengő sötét, hideg aura beszivárgott a kocsiba és gúzsba kötötte a szívüket.

Lexi abban a pillanatban kiugrott az autóból, hogy az végre megállt és a házhoz rohant. Biztos volt benne, hogy a többiek utána szóltak és valahol ő is tudta, hogy nem kellene csak úgy odarohannia, de a testében doboló sürgetés sokkal erősebb volt. Szinte átugrotta a három lépcsőfokot és feltépte az ajtót. Az előteret sötétség ülte meg, de ahogy átlépte a küszöböt automatikusan felkapcsolódott a villany. Lábai előtt hófehér, arany vérben fürdő tollak hevertek. Túl sok. Bárhová nézett véres kéz– és lábnyomokat és tócsákat látott.

– Jézus segíts meg! – suttogta.

Lexi érzékei túlságosan is élessé váltak. Hallotta a gyenge huzatban meglebbenő tollak sercegő hangját, érezte, hogy döbbenetük szúrós szaga összekeveredik az angyalvér édességével. Aztán a neve, olyan halkan, hogy talán nem volt több sóhajtásnál végigszaladt a házon.

– Lexi...

– Machidiel!

Lexi elindult arra, amerről a hangot hallotta. A többiek ekkor érhettek oda az ajtóhoz, mert hallotta, Nico nyögését. Amikor elért a lépcsőig, hirtelen megjelent a lépcsőn fekvő angyal, aki talán az erejének az utolsó morzsáit használta arra, hogy elrejtse magát mindenki elől. A nő a lépcsőn feküdt, hosszú, szőke haja szinte fekte volt a démonvértől. Az egyik szárnya furcsa szögben feküdt alatta, a másikról szinte hiányzott az összes toll. Karjait és lábait karmolás nyomok és mély, hasított sebek csúfították. Az oldalából pedig, ömlött a vér. Mint valami groteszk arany folyó terjedt egyre jobban és lecsöpögött az alatta lévő fokra. – Machidiel – térdelt le mellé Lexi. Szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte menten kiugrik a mellkasából.

– Drága, kicsi Lexim... – suttogta a nő és reszkető kezével megsimogatta a lány arcát. Aranyszínű vért kent szét rajta, szeme homályosan meredt rá, mintha nem is igazán látná már. – Legalább ideértél elbúcsúzni tőlem...

– Beszélsz itt hülyeségeket – csattant fel Lexi és megragadta a nő kezét. – Nem halsz meg. – Az ajtóban álló Sabrinára nézett. – Segíts! Gyógyítsd meg! – A barátnője hatalmasat nyelt, egy pillanatra lenézett a lába elé, minta nem merne rálépni az előtte heverő tollakra, majd visszanézett Lexire.

– Még sosem gyógyítottam angyalt...

– Kérlek, Sabrina! Ő a keresztanyám...

A boszorkány mély levegőt vett és belépett a házba. Már az első lépésnél sikerült rálépnie egy tollra, ami hangos reccsenés kíséretében eltört. Sabrina borzongva összerezzent.