Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Tizennyolcadik lépés

Lexi utolsóként lépte át az átjárót, hogy aztán meg is torpanjon. A tekintete végigfutott a csendes utcán, ahova érkeztek és mélyen beszívta a főváros jól ismert illatát. A megszámlálhatatlanul sok fa és azok virágainak illata keveredett a föld, az eső utáni tiszta levegő és az elkészült ételek illatával. Imádta ezt a semmihez sem fogható, egyedi illatot, ami csak Luonto-ra volt jellemző. Érzelmeket keltett benne, akárhányszor csak szippantott belőle. A biztonságét, az otthonét. Nem is csoda, hiszen az anyja halála és a büntetés után is ide menekültek. Hol az angyalházban, hol itt voltak, próbálva összeragasztani magukat. Az anyjuk halála után majdnem kettő, a büntetés után egy évig volt ez a város az otthona. Keresztül-kasul bejárta az utcáit, ismerte az összes teret, az összes különleges fát. A második otthona volt mindig is, és bár úgy döntött, a Földön kezd új életet, nagyon rezgett a léc, hogy inkább itt maradjon. Végül győzött az, hogy ott nulláról kezdheti az életét, ott senki sem ismerte a múltját. Újabb mély levegővétel után elindult a főút felé, amibe a keskeny utca torkollott. Ám, amikor kilépett a napfényben fürdő széles útra, megtorpant és a kellemes érzései messzire repültek. A mindig nyüzsgő városközpont, most csendesebb volt, mint szokott, az itt lakók és az átutazók is gyorsan siettek a dolgukra, nem beszélgettek egymással, nem álltak meg. Nem hangzott kellemes muzsika az éttermekből, az üzletek nagy része zárva volt. Bár egy idegennek úgy tűnhetett, minden rendben van, a felszín alatt félelem húzódott meg. Két zöld uniformisba öltözött katona haladt el az utca másik oldalán. Lexi összeráncolt homlokkal bámulta őket, a megfeszült testüket, a fegyverekre fonódó kezüket. Látta, hogy ha veszélyt éreznek, azonnal reagálnának.

- Katonák az utcán fényes nappal? - morogta az orra alatt. - Itt valami nem stimmel.

- Drina! Ezt nézd meg! - szólalt meg Dark. Lexi elszakította a tekintetét a katonákról és a fiúra nézett. Dark pár lépéssel arrébb állt és a falra kiragasztott plakátot nézte. A lány mellé lépett és a tekintete végigszaladt a sorokon.

- Mit írnak? - kérdezte meg Nico.

- Kijárási tilalom van sötétedéstől, napkeltéig. Az erre járó kereskedőket és átutazókat is arra kérik vagy minél előbb végezzék el a dolgukat, vagy éjjelre szálljanak meg az egyik hotelban. A kereskedelmi tanácsost bármikor megkereshetik a problémáikkal a Fő Juharfánál - sorolta Dark. - A főváros lakóit kérik, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. A kárelhárítás megállás nélkül folyik a Nyugati Tölgyesben, de szívesen fogadnak önkénteseket. Illetve, arra kérnek mindenkit, hogy ha meghallják a veszélyt jelző harangokat meneküljenek a föld alá.

- Ez komolynak hangzik - jegyezte meg White. - Úgy látszik keményen megtépázták a démonok ezt a világot is.

- Saxum katonai készültséget hirdetett - suttogta maga elé Lexi, majd végignézett az utcán. Összeszorult a szíve a látványtól, attól, hogy nem rohangálnak nevetve a gyerekek, hogy nem üldögélnek a teraszokon, nem kiabálnak egy fa lombjából a másikra szomszédok. Tekintete végigfutott az úton, majd a téren, amibe beletorkollott, majd megállapodott a kastély tetején, aminek egy szegletét még innen is látni lehetett. Keze lassan ökölbe szorult, körmei a tenyerébe mélyedtek. Bár nem szerepelt a tervei között, hogy személyesen is meglátogatja a királyt - egy levél kíséretében akarta beküldeni az ajándékát -, hogy minél előbb tovább haladhassanak, most mégis olyan erő húzta a palota felé, aminek nem tudott ellenállni. Igazából nem is akart.

- Drina? - fordult felé Dark, mintha csak megérezte volna az elhatározását.

- Látnom kell a királyt - mondta Lexi. - Tudnom kell, mi történt itt.

- Azon lepődtem volna meg, ha nem ezt mondod, hiszen évekig éltél itt - szólalt meg Nico.

- Akkor azt hiszem, ennyit az ebédünkről.