Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Tizenhetedik lépés

Nico elgondolkodva nézte a napfelkeltét, egészen addig, amíg már fájdalmat okozott neki a Nap. Nem tudta volna megmondani, mi zavarja. Kezeit a zsebébe süllyesztette, a jobb kezével szórakozottan babrálta az apja óráját. Bár tudta, hogy meg kellene könnyebbülnie, hogy a Hold visszatérhetett a helyére, mégsem tudott megnyugodni. A furcsa érzés, ami arra emlékeztette, mintha ezernyi hangya mászkálna az bőre alatt, nem engedte. A szíve feletti tetoválástól indult és az egész testében szétterjed. Amióta csak megpillantotta a lángnyelveket a csizmáján és a nadrágján, nem tudott másra gondolni. Csak sodródott, ment a többiek után, de az agya mindig vissza-visszatért a tűzre. Ami nem égette meg, ami nem okozott fájdalmat, ami dalolt neki, bár nem értette miért vagy mit. Ami vonzotta őt. Ugyanez az érzés újra megismétlődött és felerősödött, amikor Sabrina az ősi tűzzel megolvasztotta a gólemeket. Valahogy a lelkébe költözött és nem engedte.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én baromi álmos vagyok - szólalt meg Sabrina, aki még mindig a hóban ülve próbálta összeszedni magát a varázslat után. – Jól esne egy kávé.

– Egyetértek - bólintott Lexi. - Menjünk vissza a hajóra. Amúgy is jó lenne továbbindulni. Minél előbb elhagyjuk ezt a hideg vidéket, annál jobb.

– És ahogy látom Izotza sem akar marasztalni minket - mutatott White arra, amerre a palotát sejtették. Nico követte az ujját és megpillantotta a gyülekező, sötét felhőket és a fenyőket mozgató szelet. – Vihar közeleg.

– Hát ő sem a vendégszeretetéért fog kitüntetést kapni - morogta Nico, majd Sabrina felé nyújtotta a kezét, hogy felhúzza a hóból. A lány egy percig sem habozott, hogy elfogadja-e a kezét, hagyta, hogy felsegítse, de még így is megtántorodott és a fiú karjára támaszkodott. Nico megdermedt egy pillanatra, ahogy ilyen közel kerültek egymáshoz, mélyen beszívta a lány füstös, fanyar illatát, belenézett abba a kék szempárba, de megszólalni már nem volt képes. Bár ő úgy érezte örökké valóságig álltak ilyen közel egymáshoz - Sabrina keze a karján, az ő ujjai a lány derekán -, de nem volt több egy pillanatnál. A lány elmosolyodott, majd elhúzódott. Nico zavarában újra a zsebébe süllyesztette a kezét, majd a többiekre nézett. White időközben újabb átjárót nyitott a talajba.

– Már megint egy átjáró? - sóhajtott fel Nico, a gyomra még az előzőt sem heverte ki, hiába hunyta le a szemét utazás közben. – Nem mehetnénk inkább gyalog?

– Kizárt dolog - horkant fel Sabrina. - Fáradt vagyok, koffein hiányom van, fázom, rohadtul nincs kedvem átvágni egy újabb hóviharon és azokkal a manókkal sincs kedvem újra találkozni, akik biztos itt ólálkodnak valahol.

– Ráadásul most tényleg megolvasztottál egy részt a tengerükből - mondta Lexi.

– Pláne - bólintott Sabrina, majd az átjáróhoz lépett. - Ne légy ilyen puhány, kutyuska. Túléled. - Azzal, meg sem várva a többieket, belelépett az örvénybe. Nico felsóhajtott beletörődve, hogy megint háborogni fog a gyomra.

– Havran vajon hol lehet? - nézett körbe Drake. – Eljött velünk egyáltalán a palotából?

– Hát, ha nem haragszol, nem fogom megkeresni - mondta Dark. – Gyanítom tud magára vigyázni. - Szinte végszóra repült el felettük a holló károgva, hogy aztán a Sabrina által vágott lékbe dobja a véres tollú galambot. A test csobbanva ért a vízbe, ami el is találta volna Darkot, ha az nem lép az utolsó pillanatban arrébb. – Csak emlegetni kellett - morogta a fiú.

– Látom oda vagytok egymásért - mondta ironikusan White.

– A szívem csücske lett - mondta Dark, majd odalépett az átjáróhoz és ő is beleugrott. Lexi, Drake és Havran követte. Majd miután White bátorítóan rámosolygott, Nico is. A lány volt az utolsó, aki megjelent a stégen. Sabrina már a hajón fogadta őket.