Az örökség továbbadódik

90. A titkok könyvtára

90. fejezet

– Egy titkos ajtó? – gondolta, miközben alaposan szemügyre vette az amúgy nem túl bizalomgerjesztő bejáratot. Sötét, hideg és nyirkos volt. – Mondjuk tekintve, hogy ez egy régi kastély... igazából nincs tényleges okom a csodálkozásra. Az lett volna furcsa, ha nem lennének ilyen titkos járatok – vette logikusra a figurát, de aztán összeráncolta a szemöldökét. – Viszont, ami igazán okot ad a gondolkodásra, az sokkal inkább az, hogy vajon ki használta mostanában ezt az ajtót. Lehetséges, hogy Miriam volt? – ütött szöget a fejében a gondolat, és nem is tűnt annyira hülyeségnek, végtére, ő is itt lakott. Márpedig, ha itt élt, miért is ne lett volna tudomása ezekről a rejtett útvonalakról?

Több motivációra nem is volt szüksége, így amint előszedte a mobiltelefonját, és meggyőződött arról, hogy egyedül van a fő folyosón, már be is lépett az alacsony mennyezetű járatba. Mielőtt elindult volna a titkos folyosón, előtte szemrevételezte a bejárat közvetlen közelét. Azt a szerkezetet kereste, ami innen belülről biztosította a titkos átjáró lezárását. Nem tartott soká, míg a nyomára akadt. Mivel ránézésre elég régi volt, így nem csodálkozott rajta, hogy az, aki előtte járt itt, vissza sem tudta zárni rendesen. Neki ellenben sikerült, így gondtalanul folytathatta az ismeretlen felfedezését.

Métereken keresztül kellett elviselnie a szűk teret, miközben a járat hol emelkedőre, hol pedig lejtőre váltott. Ötlete sem volt arról, hogy jelenleg a kastélynak mely részén is haladhat. Pár lépés után aztán azt vette észre, hogy az út szélesedni kezdett, és oszlopok kezdték szegélyezni a tovább vezető utat.

– Mégis miféle hely lehet ez? – bukott ki belőle, mert kicsit olyan érzése volt, mintha valami szekta törzshelyére tartana. Ez az érzés csak még erősebb lett, amikor megpillantott maga előtt egy hatalmas vörös ajtót, ennek ellenére gondolkozás nélkül nyitott be rajta. Az ósdi nyílászáró hangos nyikorgással kezdte feltárni a maga mögött rejtegetett titkait.

– Ez a szoba egyidős lehet a kastéllyal – állapította meg a francia, amint belépett a leginkább középkori könyvtár látszatát keltő, rettentő dohos helyiségbe. – A berendezés is olyan, mintha egy az egyben átemelték volna egy történelemkönyvből. De vajon ez a szoba mért maradt így, amikor a kastély többi részét modernizálták? – morfondírozott, de röviddel ezután egy sokkal égetőbb kérdés fogalmazódott meg benne. – Miért jönne ide bárki egyáltalán? Mit kereshetett itt Miriam – már ha egyáltalán ő járt itt ezelőtt.

A telefonnal igyekezett minél többet bevilágítani a szobából, hogy esetleg közelebb kerüljön a válaszaihoz. A falon sok helyen ott volt ugyanaz a címer, aminek segítségével, ide is bejutott.

– Vajon ez Julienék családi címere lenne? – vetette fel, de hamar el is dobta az ötlet, mert eszébe jutott, hogy ez a kastély nem mindig volt a du Marchege család tulajdonában. – Nem. A kastély eredeti tulajdonosáé lehet. Ez kicsit hitelesebb magyarázatot is adna, hogy miért ilyen lesajnált ez a könyvtár. Arra már kevésbé, hogy ki ismerheti ezt a helyet Julienék jelenlegi személyzetéből. Talán valaki a tulaj embere lehet? Kémkednek utánuk?

Ahogy a sok kérdés kavargott a fejében, egyszer csak megakadt a szeme egy olyan könyvön, ami feltűnően kiemelt helyen helyezkedett el, önmagában, egy emelvény tetején. És nem csak ez volt az egyetlen furcsaság a könyvvel kapcsolatban. Míg minden mást ellepett a por és a pókháló, ez olyan tiszta volt, mintha kétóránként törölgették volna.

– Hát ez felettébb különös... – suttogta, miközben fél kézzel felemelte a könyvet. Meg is lepődött rajta, hogy egyáltalán nem volt „könnyű" olvasmány, szó szerint sem. – Milyen könyv lehet ez mégis?