Az örökség továbbadódik

1. Újrakezdés

Egy férfi áll a Kaleido színpad ódon kapui előtt és nézi, hogy mi is lett abból a helyből, ahol egyszer már megfordult. Igaz, akkor egészen máshogy festett. Akkor élte fénykorát, most pedig még árnyéka se egykori önmagának. Ezt a férfi is tudta, és pontosan tudta azt is, hogy mit kell tennie azért, hogy ez megváltozzon. Pár percig még figyelte a színpadot, majd visszasétált az autójához és elhajtott. Útja egy nagyon elegáns étterembe vezetett bent a belvárosban. Miközben odafelé hajtott, végig azon gondolkodott, hogy mit is mondjon majd. Tudta, hogy mindenképpen nyomos érvekre lesz szüksége és nem utolsó sorban hidegvérre. Amint megérkezett és leparkolta az autóját, azonnal besétált az épületbe. Alig, hogy átlépte a küszöböt, a pincér azonnal hozzálépett és az asztalához kísérte őt. Látszott rajta, hogy nagyon várja a találkozót. Érthető volt az izgatottsága, hiszen legjobb barátját várta. Igaz, hogy sokat beszéltek telefonon is, de Don most úgy érezte, hogy nem árt, ha személyesen is elbeszélgetnek egymással. Sokat nem kellett várnia, mert hamarosan megérkezett egy fehér nadrágot és egy sárgás-zöld inget viselő férfi.

- Te nem változtál semmit, Kalos - jelentette ki Don, miközben felállt, hogy üdvözölje őt.

- Úgy gondolod? - válaszolta a másik egy kézfogás kíséretében, majd mindketten helyet foglaltak.

- Igen. Pont, mint hajdanán - válaszolta mosolyogva a másik, de mosolya lassan elhalványult, ahogy jobban szemügyre vette a vele szemben ülőt. - De aggódom miattad. A telefonban is hallottam, hogy nincs minden rendben, és sajnos a sejtésem beigazolódott. Kalos. Ezt nem csinálhatod tovább. Jártam ma a színpadnál, mielőtt ide jöttem volna... - Erre Kalos bosszúsan összehúzta szemeit. - Pont úgy fest, ahogyan te. Szomorú és elkeseredett. Elhagyta magát. A különbség csak az, hogy a színpad nem tudja olyan jól titkolni az érzéseit, mint te.

- Amint látom, az idők folyamán elég jól kiismertél, Don - kezdett bele a másik, miközben levette a szemüvegét. - Ezenkívül a szókimondásod sem kopott egy szemernyit sem. Kimondod, amit akarsz, még akkor is, ha tudod, hogy a másiknak ez egyáltalán nem tetszik.

- Ez arra vezethető vissza, hogy több mint húsz éve ismerjük egymást. Jól mondod, kiismertelek, öreg barátom. Ha tagadod, ha nem, neked igen is hiányzik a színpad. Mindig is ragaszkodó típus voltál, én már csak tudom. Ahelyett, hogy itt makacskodsz itt az ideje, hogy újra megnyisd! - tért rá a lényegre kertelés nélkül.

- Nem - jelentette ki határozottan a másik.

- Kalos! Meg kell nyitnod a színpadot! - erősködött tovább Don. - Régebben csak álmodoztunk, arról hogy legyen egy színpadunk. Emlékszel? Megbeszéltük, hogy te és én is nyitunk egyet, rémlik? Azon vitatkoztunk, hogy melyikünk lesz majd sikeresebb. Kit ismer majd meg az egész világ. Ez neked sikerült. Egyszerre voltam büszke és féltékeny is. Büszke voltam a barátomra, aki elmondhatta magáról, hogy a legsikeresebb színpadjának a tulajdonosa. És féltékeny, amiért én nem érhettem fel hozzád. Az én cirkuszom sem ment rosszul, de a te sikereidhez képest majdnem semmik. Tudod milyen ösztönzőleg hatottak rám, amiket elértél? El sem tudod képzelni. Nem hagyhatod, hogy ez legyen a színpadod vége! Ne hagyd, hogy tönkre menjen ez a nagyszerű hely!

- Most már nem lesz ugyan az a színpad. Sora nélkül... - sóhajtott tehetetlenül. - Ő volt az, aki életet, boldogságot hozott ide.Mostanra pedig már nem maradt semmi sem.

- Kalos. Tudom, hogy nehéz, de tovább kell lépned - jelentette ki óvatosan, de tudta, hogy ezzel lehet elsiette a dolgot.

- Továbblépni? - ízlelgette gúnyosan a szót Kalos. - Sokkal könnyebben hangzik, mint ami valójában. Ez nem csak annyi, mint összegyűrni egy papírt és kidobni!