Az örökség továbbadódik

17. Alica Vain

17.

- A Londonból-Los Angelesbe tartó járatuk, öt perc múlva felszáll - hallatszott a reptéri hangosbemondón. Ugyanezt a szóban forgó gépen is bejelentették, hogy a gépen lévő utasok is minél hamarabb elfoglalják a helyeiket.

- Épp ideje! – bosszankodott hangosan az első osztály egyik utasa. – Hihetetlen, hogy nem képes időben felszállni ez a nyamvadt gép.

- Elnézést, Miss Vain, de sajnos csak most tudunk elindulni – próbálta udvariasan megnyugtatni az egyik utaskísérő.

- Nem érdekelnek az olcsó kifogások. Egy fontos találkozóra sietnék, de hála maguknak el fogok késni. Remélem, örülnek – vetette oda bunkó hangnemben.

- Dehogy is! Eszünkbe se jutna örülni, egy utasunk kárának – győzködte a hölgy, ám feleslegesen próbálkozott. Alica nem az a nő volt, akire hatottak az észérvek.

- Vettem észre – jegyezte meg undok hangon. - Most kérem, távozzon – küldte el, felsőbbrendű stílusban. Szerencsétlen nő majdnem elsírta magát a nyilvános megalázás miatt. A többi utaskísérő legszívesebben karóra húzta volna Alicát, hogy így mert viselkedni a kollégájukkal. Amint távolabb kerültek az első osztálytól, egyikük már nem tudta tovább magában tartani a haragját.

- Mi a francot képzel magáról, ez az elkényeztetett liba?! Attól még, hogy gazdag, nem beszélhet ilyen lekezelően - dühöngött, közben ökölbe szorította kezeit.

- Egyetértek. Legszívesebben én is kihajítanám valamelyik ajtón, persze csak miután elértük az utazómagasságot – helyeselt egy másik. – Viszont kénytelenek leszünk még elviselni egy ideig.

- Ne is mond – nézett a plafonra egy harmadik. – Szerintem, Amerika még sosem volt ilyen messze, mint ma.

- Különben nem értem mire játssza az agyát – vette vissza szót, az első lány. – Mire vergődik tulajdonképpen? Az apjának köszönhet mindent.

- Én úgy hallottam, hogy elvileg valami artistaféle.

- Hogy ez? Artista? Ne viccelj velem. Jobban félti a drága műkörmeit, mint más a gyerekét. Gondolod, hogy egy ilyen szerzet, dolgozna ilyen szereken?

- Azért ügyelj a szavaidra – csitították. – Szerintem, ez simán képes lenne rá, hogy kirúgasson.

- Jó majd vigyázok – morgott vissza. A biztonság kedvéért azonban egyikük sem ment Alica közelébe. Alica pedig annyira el volt telve saját magától, hogy észre sem vette, hogy mennyire kerülik a társaságát. Amint a gép felszállt és lehetősége volt rá, a telefonjáért nyúlt, és tárcsázni kezdett. Csupán két csörgést kellett várnia, és már fel is vették a készüléket.

- Mr. Ridicule irodája. Miben segíthetek? - tette fel a szokásos kérdését a recepciós.

- Willt keresem – tért a lényegre kertelés nélkül.

- Egyeztetett időpontot vele? - érdeklődött a nő, ami újfent kiverte a biztosítékot Alicánál.

- Na, ide figyeljen! – kezdte szinte visító hangon. – Én, Alica Vain vagyok. Ismerős magának a Vain név? Tudja a híres Vain vállalat. Szóval tőlem ne kérdezgesse, hogy egyeztettem-e időpontot, vagy sem, hanem azonnal kapcsolja!

- Isten áldja azt a szerencsétlent a vonal másik felén – emelte a plafonnak a tekintetét az egyik utaskísérő. – Hogy nem képes észrevenni magát ez a nőszemély? Csak visítozik és az apja nevével henceg...