Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

I.Mérföldkő: Ébredj fel! Első lépés

Észre sem vette, hogy a tál leesett a földre és a pattogatott kukorica szétszóródott a szőnyegen. Elszorult torokkal nézte mekkora ütéseket, rúgásokat kap, hogyan lesz egyre véresebb az arca. Tudta, hogy Drake elég erős, de az ellenfele sokkal nagyobb és izmosabb volt, mint ő. Szerette volna lehunyni a szemét, mégsem tudta megtenni. Amikor a közönséget is mutatták, lassan felemelkedett a kanapéról, mintha valami dróton rángatták volna és ekkor meglátta.

- Bassza meg... - lehelte. Ő az! Sikoltotta egy hang az agyában. A férfi az emberek számára nem látszott másnak, mint egy harmincas éveiben járó, szürke öltönyös pasasnak, aki rohadtul kilóg a közönségből, de nem neki. Ő átlátott az felhúzott álcáján. Látta a vörös, repedezett bőrét, nagy, fekete, írisz nélküli szemeit, amiből csak a hidegség sugárzott felé, haja nem volt, hosszú, hegyes fülei, nyaka két oldalán szarv hegyesedett. Lexi nagyot nyelt, sikolya a torkára forrt. Túl sokszor látta már ezt az arcot. Túl sokszor üldözte az álmaiban. Azt is tudta, hogy még ez sem az igazi arca. Azt sosem látta. Ezt a kinézetet csak számára tartotta fent. Csak neki. Aztán a férfi hirtelen felnézett a kamerába, majd elmosolyodott. Lexi hátán jéghideg verejték csorgott, mert úgy érezte, egyenesen rá néz.

- Ő az enyém - szólalt meg egy mély karcos hang a szobában. Úgy tűnt nem jön sehonnan mégis mindenhol ott volt.

- Drake! - Remegett mindene. Rohanni akart. Megmenteni azt, akit szeret, mielőtt még őt is elveszi tőle.

- Megtaláltalak - súgta a hang. - Te is az enyém vagy...

- Azt csak szeretnéd.

A férfi nevetése talán még rosszabb volt, mint a mosolya a tv-ben.

- Vajon eléggé szeret, hogy rád hallgasson? Vagy már túlságosan is befolyásoltam? Elég okos, vagy elég gyors vagy ahhoz, hogy megmentsd?

A tv hirtelen magától kikapcsolt, Lexi pedig ott maradt a sötét szobában. Egy pillanatig dermedten állt, majd megpördült. Már majdnem elindult, amikor az ajtó kicsapódott, a kilincs hangos csattanással ért földet. A helyéről kifordult ajtón keresztül egy ruhásszekrény méretű egyén furakodott be. Első pillantásra, csupán egy nagydarab, kopasz, izmos férfinak látszott. Aztán meglátta az igazi alakját. A bőre zöld volt, nyálkás és undorító, a szobát a poshadt víz jellegzetes szaga töltötte be. Lexi mozdulatlanul figyelte, ahogy a férfi ingatag lábakkal közeledett felé, maga után széles nyálka csíkot hagyva.

− Mit akarsz tőlem?

A férfi ránézett nagy, vizenyős szemeivel, majd elvigyorodott felfedve hegyes, három sorban sorakozó fogait.

− Meg kell, hogy öljelek - közölte, majd olyan gyorsan mozdult, hogy Lexi nem is látta. Háta és feje keményen csapódott a falnak, hajába vakolatdarabok hullottak, száját betöltötte a férfiból áradó bűz. Olyan szaga volt, mint az állóvízben rothadó testnek. Talán tényleg poshadt belülről. Lexinek felfordult a gyomra. A félig ember, félig béka lény elégedetten mosolygott miközben a lány nyakát szorongatta. Úgy tervezte, hogy egyszerűen megfojtja és ott hagyja. Már előre örült, hogy ilyen könnyű feladatot bíztak rá. Fogalma sem volt kicsoda Lexi Braver. A lány lassan a háta mögé nyúlt.

− Ahhoz, hogy megölj, okosabbnak kellene lenned - sziszegte Lexi, majd a következő pillanatban elrántotta a nadrágja titkos zsebéből az apró tőrt és férfi szeme közé vágta. Pont oda, ahol a lelkét látta megvillanni egy pillanatra. Zöld, bűzős nyálka fröccsent a lány arcára, de nem foglalkozott vele. A lény pedig olyan magas hangon sikított, hogy az ablakok kitörtek a házban. A pohár ezernyi apró kristályra robbant mellette és még Lexi is a fülére szorított a kezét. Aztán hirtelen vége lett. A lény egész teste zöld nyálkává olvadt. Az ég hangos dörrenésébe, beleremegtek a bútorok a szobában. Lexinek nem volt ideje gondolkodni, tudta, hogy nem ez a lény az egyetlen, akit utána küldtek. Minél előbb meg kell találnia Drake-t.