A Vonzás törvénye | ✓

negyvenkettedik fejezet

2    É V V E L    K É S Ő B B

Még mindig a szobámban ücsörögtem, mikor River hatalmas robajjal feltárta az ajtót és befurakodott rajta. Szőke haját rendezetlenül hagyta a vállára omolni, arca egészen kétségbeesetten csillogott, ajkait a fogai közé csippentve próbált rendet teremteni kusza gondolatai között, de végül mégis amellett döntött, hogy levágja a kezében tartott ruhákat a földre. Mormogva toppantott egyet. Sötét szemei felvillantak, majd újból elsötétültek, mint valami kitörni készülő orkán, ami lassan fitogtatja meg előttünk mérhetetlen erejét.

De River nem egészen hasonlítható egy orkánhoz, dühe egyszerűen aranyosnak mondható, de végül ahelyett, hogy leordította volna a fejemet a nagy semmiért, inkább leheveredett az ágyra és hátra dőlt. Teljesen úgy nézett ki, mint egy menyasszony, aki éppen ma megy férjhez.

- Jól vagy?

- Jól vagyok-e? Most komolyan megkérdezted ezt? – förmedt rám, mély levegőt szívott és megrázta a fejét. – Ronda vagyok!

Ahelyett, hogy az ellenkezőjét kezdtem volna állítani, egyszerűen elröhögtem magamat és az ajtómon lógó két gyönyörű ruhára vezettem a szemeimet. Az egyik csipkés mintájával, egészen kirítt az átlagos ruhákból, a másik viszont egy deréknél szorosabb, lágyan hullámzó fehér ruha volt. Tüll anyaga hercegnőssé varázsolta a megjelenését. Az én ruhám.

- A fodrász megbetegedett, a sminkes kipurcant, a kozmetikus pedig bezáratta a szaros boltját, de komolyan! Ekkor szerencsétlenség is csak engem érhet, nem igaz?

- Majd megcsináljuk egymásnak.

- Komolyan? Grace, ez a végzős bálunk! Táncolni is fogunk és... basszus mi van ha elfelejtem a lépéseket?

Sóhajtva ültem az ágyam tövébe, barátnőm lelógatta a fejét és rám emelte hatalmasra nőtt íriszeit. Sírás közeli állapotban volt, de nem bírtam sajnálni, azért nekem is voltak gondjaim.

- Szerinted eljön?

River azonnal értelmezte a szavaimat és most ő volt a soron, hogy megforgassa a szemeit. Leheveredett mellém és fejét a vállamra döntötte, hosszú haja csiklandozta a bőrömet.

- Persze, élete egyik legnagyobb öröme az, hogy láthat téged ilyen ruhában!

Felnevettem a szavain és próbáltam bízni benne, hogy igenis úgy van. Végül megelégeltük a szótlanul ücsörgést és kipatkoltunk az udvarra, a nap verőfényesen ontotta magából a melegséget, máris izzadni kezdtünk. Apa az egyik napágyon ücsörgött, mellette pedig Miranda simogatta egyre csak nagyobb pocakját. Terhes volt.

Akárhányszor a megszületendő öcsémre gondoltam egyszerűen nem bírtam haragudni a nőre, és már nem is tudtam rávetni azt, hogy anya miatta van egyedül, mert ő már nem volt közöttünk. Már velünk élt, apával tökéletesen megvoltak, szerették egymást és boldogok voltak. És nem én akartam az lenni, aki ezt a boldogságot összetöri, másrészt jövőre úgyis húzok egyetemre.

Miranda szótlanul emelte rám a szemeit, még mindig gyönyörű volt, képzelni sem merem, hogy a születendő öcsém, két ilyen szép szülő gyermekeként milyen külsőt örököl majd. Már most éreztem, hogy lányok bomlani fognak utána.

A gondolatra elmosolyodtam, nem fogom gyűlölni a kisfiút, végül is ő egy ártatlan gyermek, aki rossz közegbe születik bele.

River óvatosan fogta meg a kezemet, mikor már túl sok ideje bámultam a nőt. Apa zavartan emelte fel a fejét, szemei pontosan az enyémekbe lestek. Lesütöttem a tekintetemet és inkább visszamentünk a szobámba.